Kíváncsi vagyok, milyen lesz a poszt arról, hogy 3265 hónapos.

Végre egészen masszív listát sikerült írnom a hónap folyamán, mit is kell megemlíteni róla. Még így is sok van, ami valahol úton-útfélen történt, és nem jegyeztem le, de erre inkább nem gondolok (igen, kicsit maximalista vagyok). 

Elkezdődött a Mesélj nekem!-korszak, imádom. Szegény böngészők egészen háttérbe szorulnak, ha van egy elérhető Annipanni. Fejből nem is jó ám a mese, csak képeskönyvből. A hétvégén akartam könyvtárba menni (nem jött össze, pedig mostanában egészen jó vagyok a listapipálgatásban, de ez a poszt most nem rólam szól), mert Pallitsch néni lassan hazajön a nyári szállásáról, és remélem, átjár majd hozzánk pót-dédiskedni és mesélni. 

A versekért (és gyerekdalokért) is odavan, pont jó ütemben kaptunk a rokonoktól verseskönyveket, erősen használatban vannak. ÉS ha megunja az egyiket, azt mondja, Lapozzunk még egyet! Nem tudom megunni, hogy mondatokban beszél. Legszívesebben mindegyiket lejegyezném.

Ha megkérdezem, mi a kedvenc játéka a bölcsiben, akkor többedjére is az a válasz, hogy: Meséé nekem. Angéla. Angéla az óvónéni, és jeleztem is neki az igényt, úgyhogy állítólag most extrán odafigyel, hogy Lili ott legyen a mesénél. Szerintem a kisnyúl egyébként ösztönösen megérezte, hogy mi kell neki a nyelvi felzárkózáshoz. És olyanokat tud mondani, hogy zíben,-ahht-nóóóójn (hét-nyolc-kilenc), valamiért ezek a kedvencei, nem az ein-zwei-drei. Meg reggel ügyesen köszön, hogy Guten móóógen, mikor meg elmegyünk, akkor Bisz móóóógen (a holnapi viszontlátásra). Ha sétálni indulnak, akkor meg puszikat dob a szakácsnéninek, aki persze olvadva meséli nekem.

Sárával, az egyik barátnőm lányával. Egyidősek, és mostanában nagyon egymásra találtak

Van pár hónapja egy játéka, hogy például üldögélünk a parkban a padon, egyszer csak leugrik, pár lépést elmegy, majd visszaszól a válla felett, hogy: Elmentem! és tovasétál 3 métert. Na, hát hónap elején meséli nagy nevetve az óvónéni, hogy Lili egy nap vagy tízszer is elsétált tőlük a szobában, és csak úgy visszaszólt, hogy Tschüss! Ők meg kacagtak, hogy hová indul olyan nagy lelkesen. Nagyon büszke vagyok rá, hogy lefordította a saját kis játékát. Hogy eszébe jutott (megértette), hogy le kell fordítani, meg hogy bár nem tudta a pontos megfelelőt, mégis egy teljesen adekvát megoldást választott, amivel nem csorbult a játék humora.

Ezt csak azért, hogy legyen nyoma annak is, hogy néha kirándulunk. Például az itt nyaraló tesómékkal a Lainzer Tiergartenbe, ami olyan hely, hogy az ember minduntalan a lovagoló Mr. Darcy-t várja kilépni a bokrok közül. Na jó, ötfős lánycsapattal mentünk, szóval mi mást várhattunk volna?

A múltkor meg biciklizünk a városban, előreszól, hogy Mama! Könyvet kérem! mert tudniillik, kaptunk egy gyerekmagazint a gyógyszertárban. Hátradőlt a fotelban biciklisülésben, tanulmányozni kezdte az oldalakat, és a járókelők nagy derültségére kommentálta az olvasottakat (ez tetszik! ez tetszik!). Én meg tekertem elöl, mint a güzü. 

Amin csak kép van (doboz, szórólap), az "kismese".

Van egy anyagból varrt görögdinnyéje, megbeszéltük, hogy az görögdinnye, erre letette a földre, és elkezdte görgetni.

Mesél: A nagymama főzi nekik a kalácsot. Enni.

A hordozott gyerek a babáját is hordozza. Meg puszilgatja, elringatja, betakargatja, és a szájára teszi az ujját, hogy pssszt! Aasik!

Ha sóhajtok, akkor mindig megkérdezi: Mama, mi a baj? És gyógypuszit is ad, ha fáj valami, magának is.

A jobb-balt nagyon tudja, mit is mondhatnék, nem tőlem tanulta. És nem is az apjától. Ez a gyerek már kétévesen túlszárnyalta a szüleit. És azt is tudja, mi az a kacsaláb. Meg majdnem egyedül öltözködik, kicsit kell csak segíteni.

Bújócskázik a nagymamával

Ha wc-re kell mennie, akkor felkiált, hogy Pisiltem! amitől minden valamirevaló szőnyegtulajdonos elsápad, pedig ilyenkor kell csak kimennie. Fogalmam sincs, miért mondja ezt mindig múltidőben. A múltkor meg kikiabált a biliről, hogy Nagyon ügyes! Nagyot kakilt! És tényleg :) És azt is megmondja, hogy milyet: kukacot, sünit, ma meg például egy teknősbékát. 

Másba is szuperül belelát dolgokat, pár napja úgy rágott körbe egy kekszet, hogy kutya lett belőle. Aztán még éhes volt, úgyhogy később fóka. 

Mióta kevesebbet látom, délutánonként egészen rá tudok csodálkozni, milyen. Nőtt a haja például. És olyan szép, olyan kiskedves.

Fordulj ide, minket fényképeznek! - unokaöcsém nr2-vel. A látszat (és a mozdulat) csal, a fiatalembernek nincs ekkora pocakja! (nővérem csak akkor engedte publikálni a fotót, ha ezt tisztázom :) normális fotót viszont nem sikerült a két kétéves unokatesóról csinálnom, pedig olyan helyesek együtt!

Van egy koldus a közért mellett, ahol vásárolni szoktam, meg van egy itt a Donauturm mellett, ahova a továbbképzésre járok. Persze sok más is van még a városban, de velük szoktam napi szinten találkozni. Nem szoktam nekik pénzt adni inkább leönteném magam egy vödör jeges vízzel *, amire egyrészt az a magyarázat, hogy nekem sincs pénzem (bár az utcazenészeknek szoktam adni), másrészt az, hogy utálom, ha megmagyarázhatatlan rossz érzést okoznak nekem (okozok magamnak). És ezen egy csomót gondolkodtam, hogy miért is zavarnak engem a koldusok. Van egy csomó ötletem, de egyiket sem érzem jó magyarázatnak (úgy gondolom, ha meg tudnám igazán fogalmazni, mi zavar, akkor már nem zavarna):

1. Úgyse tudnék mindennap adni, márpedig ők (ez a kettő, akikről beszéltem), mindennap szépen néznek, és mondják a biiiiitte-danke-gutentag-ot, kitartott tenyérrel. Szóval mindenképp rossz érzés elmenni mellettük, akkor is, ha hetente adnék nekik valamennyit (egyébként mennit kell adni egy koldusnak? Mert a 10-20 centet pofátlanságnak érzem, az 50-et kevésnek neki, az egy eurót soknak nekem.) <----> ez azért nettó kifogás, nyilván, hiszen egyszer sem adtam nekik, meg akkor pláne utálnám őket, ha csak azért, hogy ne nézzenek rám könyörgően, mindennap kéne adni

2. Ezek úgysem igazi szegények, hanem a koldusmaffia tagjai, ha adok nekik, azzal csak a rendszert támogatom (ld. Cigányok ideje) <---> ha tényleg csak a maffia játékszereiként gondolnék rájuk, letojnám magasról őket, nem zavarnának. 

3. Szerencsétlenek <---> akkor miért nem szimplán csak szánalmat érzek, és miért zavart?

4. néha legszívesebben csak ordítoznék velük, hogy nekem sincs, érted? nekem sincs! Ami persze nem igaz, mert annyi pl van, hogy ne kelljen kiülnöm az utcára.. És különben sem tesz jót, ha ilyeneket mondogatok. Meg mindig eszembe jut A hegedűs a háztetőn koldusa, aki csak egy kopejkát kap, mert az adakozónak rossz napja volt. Erre a koldus: azért mert neked rossz napod volt, nekem miért legyen?

Ilyesmik. Igazán egyik sem oldja fel a homályos rossz érzést a gyomrom körül. 

* vajon fogjuk-e ezt az utalást tíz év múlva érteni anélkül, hogy belinkelném ide mondjuk Falus Ferencet, aki máris több vidám percet szerzett nekem, mint Demszky és Tarlós együttvéve?

Nézegetem az álláslehetőségeket, főkomornyikot keres egy család, a szokásos tennivalókra, havi bruttó 5000 ojróért, évi 15 fizetéssel, de még lehet alkudni. Gasztronómiai vagy turizmus végzettség kell hozzá, érdekel valakit?

Kommentálnám, de csak összevissza gondolataim vannak az ügyben.

Na, hát egy hete fut a kurzus, nagyon vegyes érzelmekkel ültem le írni róla. Eleve, mikor még el sem kezdődött, már beleszólt az életembe, és idén nem jutottunk el az ilyenkor szokásos Táltos family reunionra. Sokáig pörgettem a lehetőségeket, de nem fért bele, és erre azóta sem tudok jószívvel visszagondolni. Szóval rosszul kezdődött az egész.

Vasárnap este urban:eve büszke lett volna rám, összepakoltam a táskám, kikészítettem a saját ruhám, és két szettet a kishangyának is (kettőből válsazthat reggelente). Többé-kevésbé időben lefeküdtünk, és fel voltam készülve a rémálmokra, amikben rendre elkésem, rossz helyre megyek, nem vagyok felöltözve, fura ismerősökkel találkozom, akik nem engednek tovább, stb., stb. Ehhez képest nagyon nyugisan aludtam, álmomban csak azt hittem, két kurzusra kell mennem egy időben, de ez is megoldódott, és csak nevetgéltünk a félreértésen. Már az álmaim sem a régiek, annyira zen lettem.

A korai kelés, meg főleg az egész napos németül figyelés viszont gyilkos módon lefáraszt. Tizkor fekszem, mondjuk a kisdenevér felébreszt egy körül, aztán 5-kor, és fél hétkor kelek, nem feltétlenül kipihenten. Más kisgyerekes, mentálisan fársztó munkát végző anyukák ezt hogy csinálják? Most itt van nálunk anyukám, és segít (mivel a bölcsi reggel 8-kor nyit csak, én meg akkor már az iskolapadban csücsülök, a délutánról meg ne is beszéljünk), remélem, hamar belerázódom. 

A társaság viszont jó, kedvesek, befogadtak. Én vagyok a második legfiatalabb, a legtöbben negyven felettiek, és tök menő munkáik voltak. Van könyvkiadó, meg reklámszakember, meg kabinetfőnök, IT-szakember meg tőzsdecápa, és kimennek óra közben telefonos interjúra. És tudnak németül. 

(A korábbi munkaügyi hivatal szervezte  eseményekkel ellentétben, amiken muszájból jelen voltam, nem az a szünetben a téma, hogy kell-e egy pénztárosnak fényképet word-dokumentumba beilleszteni tudnia, hanem az, hogy kinek ki a kedvenc dirigense, és én ezt szeretem, mert egy sznob munkanélküli vagyok. Egy munkanélküli sznob.)

Ha ez az egész magyarul volna, én lennék az okos és vicces lány, aki csípőből megoldja a feladatokat. Így németül én vagyok a hallgatag lány, akiről nem sokat tudni, bár kedvesen tud mosolyogni, meg kell hagyni. Ha nyelvtani hiba nélkül elmondok egy mondatot, már sikerélményem van. Néha kiborító tud lenni, bár igyekszem tartani magam. Lélekben én még mindig okos és vicces lány vagyok, mit nekem a látszat.

(az egész kísértetiesen hasonlít arra, amikor harmadévben kimentem Portugáliába, és a társaság központjából hirtelen a perifériára csöppentem. Emlékszem, októberben már sirtam, hogy soha nem fogok megtanulni portugálul, aztán januárban már portugálul vizsgáztam. De nagyon, nagyon fárasztó időszak volt. Nem tudom, hogy tíz hét alatt, létbizonytalansággal tetézve van-e kedvem, erőm megismételni)

A végére hagytam a kispókot. Nélkülem nem alszik délután. Szerdára annyira kifáradt, hogy egész nap csak sírdogált a bölcsiben, és aztán délután velem is. Próbálom viszonylag korán letenni, de akkor meg alig találkozunk. Azt egy hét alatt azért megszokta, hogy nem én (és nem az apukája) megy érte, sőt, ma kérdés nélkül mondta anyukámnak, hogy jó volt a bölcsi. De ha meglát, szalad hozzám, és lelkesen üdvözöl: Szia cici! 

Mivel az a terv, hogy a tanfolyamom után hipp-hopp munkám is lesz valahogy, vagyis ez nem terv, hanem nem lehet máshogy, kifogytam a B-tervekből, ami a megélhetésem illeti. szóval így lesz, na, ezért a mai napra úgy tekintek, mint az utolsó itthon töltött hétköznapra (holnap munkaszüneti nap, Mária mennybemegy). A doktori védésem óta, szóval kb két és fél éve tartó időszak zárult le, szuper volt, köszönöm, köszönöm, köszönöm. 

Ebben az időszakban voltam terhes, született meg Lili, cseperedett csicsergővé (bocs), és indult bölcsibe. Így visszanézve egy örökkévalóság, a világ minden idejével, ami az enyém volt.

Ezért is állok értetlenül a tény előtt, hogy ha a nagy projektjeimet nézem, van a listán még 5 (az eredeti hétből), ami két és fél éve is pontosan ugyanott volt. Még csak el sem halványult, vagy mi. Ha enyém volt a világ minden ideje, de legalábbis sokkal több, mint amennyi a dolgozó és kisgyerekes anyukáké, akkor vajon miért nem tudtam megcsinálni ezeket?

- a számítógép rendbetétele

- befejezni egy 6 éve megkezdett festményt, ami halvány vázlatvonalaival a nappaliban porosodik és rendetlenség hangulatát kelti. 

- bekenni olajjal az ebédlőasztalunkat (ez azzal a remek folyománnyal is járna, hogy valószínűleg elfogyna a mosogató alatt őrizgetett fakezelő olaj, mínusz egy flakon, jeeeee)

- kiegészíteni és hosszútávon is kezelhetővé tenni a családi szakácskönyvünket (na, ebben legalább ujjal mutogathatok a nagyobbik nővéremre, az egésznek kitalálójára, aki elhányta az eredeti fájlt, de legalábbis nem hajlandó nekem további szerkesztés céljából átadni khm-khm, álljunk körbe, és mutogassunk rá, mondanák a South Parkban)

- megvarrni egy régi nadrágból egy szuper cool és trendi táskát, amire egy zavart pillanatomban unokahúg/keresztlány nr1-nek tettem ígéretet. 3 és fél éve.

Érthetetlen, hogy ezek még mindig a listán vannak. 

Ugyanakkor meg hetek óta nem horgoltam egy szemet sem, az elmúlt években sem küldtem képeslapokat a rokonok és barátok szülinapjaira (elvétve néhányat), folyamatos elmaradásban vagyok ajándékokkal (több éves restanciám alakult ki) és ha visszalapozunk a blogban, láthatjuk, hogy az adventi koszorú sosincs időben kész. 

Gondolom viszont, a növekvő nyomás hatására (a tény, hogy az előzetes órarend szerint napi 10 órát nem leszek itthon, borzasztóan stresszel), tegnap alvás helyett mindenféle kreatív projektekről álmodoztam, hirtelen rengeteg inspirációm és ötletem akadt, amit lehetőleg minél hamarabb meg szeretnék valósítani. Majdnem felkeltem éjfélkor, hogy virágokat rajzoljak egy képkeret szélére, mert annyira halaszthatatlanul jó ötletnek tűnt.

És terveim vannak, miszerint képeslapokat fogok küldeni, mint más rendes ember, meg kekszet sütök és kedves, személyreszóló ajándékokat küldök az aktuális ünnepelteknek. Blogot írok a vidám mindennapokról, időben lesz adventi koszorú, és Lilivel folyton kint leszünk a parkban, mert az jó.

Jaj, azt hiszem, nagyon izgulok.

Igen, tudom, augusztus 13 van, de egyrészről jövő héten nekem már szeptember, vagyis kezdődik a tanfolyamom, ami miatt napi 10 órát nem kisgyerekes szülő leszek, hanem Nils Holgersonné, és ez egyszerre rémít meg és tesz kíváncsivá, másrészt meg tegnap megadtam egy volt gimis osztálytársamnak a blog címét (hello Greg!), és rájöttem, hogy mivel nem hajlandó 2009-től kezdeni az olvasást, azt fogja hinni, hogy ez a blog csak Liliről szól, és nem Táltos Bandiról, NH-néről ÉS TündérLiliről. És nem fogja tudni, hogy milyen jófejek voltunk mi (már) régen (is).

Szóval bele kell húznom, hogy a blog újra régi fényében tündököljön (ha-ha) és ez a mai nap éppen megfelelő arra hogy a hangya Holdra szálljon. Számba cukorkák repüljenek, a varázslat valósággá váljon  hogy ezt elkezdjem.

És még az is van, hogy nagyon szép, gömbölyödő évszámot (évet?) éltem meg, és a szülinapomon valóra vált az egyik álmom, annyi fagyit ehettem, amennyi belém fért. A kerek évszám meg nagyon tetszik,  a tavalyit utáltam, szerintem az egész év eltelt anélkül, hogy kimondtam volna, hány éves vagyok. De az idei évem szuper lesz. Na, valahogy mégiscsak összehoztam, hogy miért is van újév.

És a fogadalom meg az, hogy írok gyakrabban, és erre figyelmeztetem utastársaimat is. 

- Na, mit írjak a 26 hónapos bejegyzésbe? - kérdezem nővéremet.

- Azt, hogy be nem áll a szája.

És tényleg. És az is kiderült, hogy nem kismadár, mert este leoltom a villanyt, de akkor is beszél. 

Néha a ragozás is stimmel, a tárgyeset, birtoseset megy, 3 szavas mondatokat tuti mond, lehet, hosszabbakat is, csak nem emlékszem.

Ül Tszm-en a teraszon az asztal közepén, felkapja a telefonomat, a nagymama aggódó kérdésére meg magabiztosan felel: A mama megengedtem. :)

Mama, berakhatom a macskát a mosógépbe?

Rengeteget ismétli, amit mi mondunk, főleg kifejezéseket, de magától is használ olyan szavakat, mint figura. Nagyon élvezem, ahogy tanul beszélni.  

Egyik kedvenc sportja a pim-pom, iPaden, meg a parkban nézni a nagyokat, ahogy játszanak, és Tszm-en is is rögtön rájött, hogy a légycsapónak csúfolt cuccok igaziból pimpomütők. Tesóméknál aztán valóra vált egy nagy álma, mert ott van ping-pong asztal, és játszhatott igaziból. Vagy valami olyasmi, mert a nagy, nemzetközi versenyeken ritkán térdelnek az asztalon. 

Eljátsza a képeskönyvben látott jeleneteket, babázik, bábozik, bújócskázik. Nagyon szereti a gyerekeket, csak olyan kis lassú, hogy ők 3x leugranak a mászókáról, mire ő egyszer felmászik, így marad a kiabálás: Gyejekeeeeek! Gyejteeek! Úgy sajnálom, remélem, lassan felgyorsul, és lépést tud tartani velük.

Éjjel minimum egyszer felébred, erről nem is szeretnék beszélni, sötét pontja az életünknek. És olyan, mint Táltos Bandi, hogy egy szál semmiben alszik, takaró nélkül, és fel van háborodva, ha betakarom. Napközben sem igazán hajlandó felöltözni, persze általában meleg van, akkor nem bánom, de akkor is pucérkodik, mikor már hűvösebb az idő. (annyit hallotta, hogy a ruha nélküli babára már ő is mondja hogy pucsér gyerek)  

Néha nagyon tartózkodó, és mint kisbaba korában is, kell neki fél óra, hogy megjöjjön a hangja, néha viszont pikk-pakk megbarátkozik valakivel. Nem tudom, mennyire számít ilyenkor, hogy találkoztak-e már egy éve, de például a duquesa rokonságát egy az egyben elfogadta az első két percben, pedig épp egy évvel ezelőtt találkoztak csak, akkor is csak egy délután erejéig. A mostani vendégeskedésünknél akkora visongást és kacagást rendezett az ebédlőben, hogy a kertben a család kutyái tátott szájjal bámulták az ablakot, és látszott, hogy nem tudják hová tenni a furcsa zajt.

Egy gyerekfoglalkoztató eseményen meg simán elmentem az itt nyaraló unokahúgaimnak fordítani, Lili meg letárgyalta az egyik animátor fiúval, hogy csináljon neki nyakláncot. Na jó, annyit láttam belőle, hogy a fiú magyaráz, Lili meg bólogat, de nagyon meggyőzően. És a nyakláncot is megkapta.

A vonaton meg még mindig elszórakoztatja az utazóközönséget, csak most már nem csak a cuki mosollyal, hanem azzal, hogy gond nélkül végigbeszéli a háromórás utat Budapestig. Mindenki nagyon kedvesen integetett, mikor leszálltunk Kelenföldnél.

És nem azért, mert az én lányom, de nagyon szeretik az emberek. Persze biztos más gyerekével is dumálnak az utcán, csak én azt nem látom. De például a múltkor egy 7darabos Bounty csokicsomagot, meg egy zacskó Haribót kapott egy, a szomszédságban lakó fiútól, akivel éppen csak köszönőviszonyban vagyunk, de oda van Liliért. Amennyire keveset eszik, csak ki kéne engednem a városba, elélne abból, amit így kap itt-ott, és ha rosszul megy a bolt, egy vacsorára még mindig jó Radica néninél.

Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy élvezem a társaságát. Már nem csak rajta nevetek, hogy milyen cuki, hanem vele. Nagyon jó.

Szóval lement a 3 hét bölcsi, most 3 hét szünet, aztán újrakezdjük... Reggelente azt mondja, mama, bölcsi nem, de aztán ellenállás nélkül jön cipőt húzni, simán besétál, és délután mosolyogva jön ki. Meg baromi fáradtan. Hogy közben mi történik, azt csak az óvónéni elejtett morzsáiból tudom összerakni, csatlakoztam én is a (nem létező) szülői mozgalomhoz, miszerint webkamerát minden óvodába.

A nénik szerint a kiskabóca sehr brav, vagyis nagyon ügyes. Figyel és részt vesz mindenben, láthatóan meg akarja érteni, hogy mi történik és miért. A hallott szavakat pontosan utánukmondja, ebben a csoportban levő kicsit idősebb (2,5) gyerekek sem olyan jók, mint ő. Szinte mindenkinek tudja a nevét, de leginkább Martinét, az orosz kisfiúét, akivel első perctől kezdve nagy a barátság, sokat játszanak együtt. Martin nekem is szimpatikus, le akartam fényképezni, hogy megmutassam nektek, de felesleges, mert pont úgy néz ki, mint Ziebi kisfia, csak úgy egy évvel idősebb. Ezen én nem győzök csodálkozni egyébként.

Azt mondták, nem kell terelgetni, a többi gyerekhez is odamegy, dumál nekik mindenfélét, amit persze senki sem ért. Ilyenkor összeszorul a szívem, utálnám, ha csalódna a beszéd friss tudományában, de állítólag a gyerekeknek nem kell tolmács. 

És persze baromi büszke vagyok rá, hogy még csak két éves, de ő nyit a többiek felé. A játékait meg visszarakja a polcra, ezen is elájult az óvónéni (meg én is), mert bezzeg a többiekre rá kell szólni. :) itthon ez nem igazán volt téma eddig, általában én szoktam elpakolni, szóval biztos csak látta a többiektől, hogy így kell.

Valamelyik nap magához ragadta a mikrofonos (játék) magnót, és a tükör előtt táncolva énekelt bele. Legalábbis az óvónénik szerint, akik persze remekül szórakoztak. 

Simán pisil, kakil a bölcsiben, a második nap félreértése óta nem volt egy baleset sem. Ma ugyan más ruhában kaptam vissza, de kiderült, hogy csak a gyümölcslevet öntötte magára (ez azon kevés dolog egyike, amit nem szeretek itt: miért nem vizet adnak a gyerekeknek?). Azért ez szerintem nagy szám, főleg, hogy nagyokat szoktak kirándulni, nem csak a megszokott csoportszobában vannak. Fogalmam sincs, hogy szól, ha mennie kell, de láthatóan megoldja.

Egyik délelőtt például elmentek az állatkertbe, amihez nem csak villamosozni és metrózni kell, de jó sokat gyalogolni is. És a kisgyalogkakukk majdnem végig a saját lábán ment, el is ájultak tőle, még harmadnap is felemlegette az egyik óvónéni. A metrótól az állatkertig több, mint fél kilométer (650m, most megnéztem a googlemapsen), és ugye bent is nagy távolságok vannak. Hazaérve még arra is volt energiája, hogy meséljen (mit láttál az állatkertben? Majom!! Tuu-tuu! Elefántot? Elefánt!!) és irtó furcsa volt, hogy már tőlünk függetlenül is vannak kalandjai. 

Nálunk nem volt a családban kétnyelvű gyerek, és őszintén szólva elképzelésem sincs, hogy fog a német menni. Régebben azt hittem, minden kisgyerek pikk-pakk megtanul egy másik nyelvet, de mióta fent vagyok a bécsi magyar anyukák levelezőlistáján, látom, hogy azért ez nem olyan egyértelmű, sok gyerek másfél- két évet is lehúz egy intézményben, és meg nem szólalna az adott nyelven. Szóval egészen hangyányit parázom, és nagyon örülök mikor az óvónéni dicséri, hogy szót fogad és figyel, és a bonyolultabb instrukcióknak is eleget tesz. (persze nyilván nem a nyelvtudás miatt érti, de talán ez annak a jele, hogy megvan benne az igény, a motiváció, a lelkesedés, meg a nyitottság, ami a tanuláshoz kell) 

Mivel magyarul sokat kérdezgeti, hogy Mi ez?, megtanítottam neki (na, mondjuk 3x kellett elmondani), hogy Was ist das? Állítólag használja is, de kizárólag suttogva. 

Egyik este viszont nem akart aludni, és közölte, hogy essen, vagyis enni kér. Először nem is értettem, azt hittem, azt mondja, hogy ezen, csak selypítve, és kérdezgettem, hogy de min, Lilikém? Lesznek még ebből vicces helyzetek.

Élt bennem egy kép az oviról, valahogy így:

Eszerint beszoktatásnál anya éjjel ovis zsákot varr (esetleg megrendeli a meskán vagy ilyesmi), tisztasági csomagot készít össze, és belehímzi a gyerek jelét (én lepke voltam, aztán labda) a ruhákba, törülközőbe, ágyneműbe.

Persze a valóságban egészen más volt. Kedden 8-ra mentünk, kicsit hektikusan, pedig annyira akartam, hogy előre készüljek, de nem igazán jött össze. Apa álmos volt, anya nem reggelizett, a gyerek viszont jókedvűen hajtotta a kismotort (na ja, dombról lefelé). Bementünk, elintéztük a papírügyeket (végülis csak a beiratkozási 100 euró, meg a gyerek TB-száma maradt otthon, de sebaj). A pénzen kívül semmit sem kellett bevinni (meg majd alvósjátékot, ha ottalszik), se oviszsák, se tisztasági csomag, még egy vacak óvodai jelünk sincs, csak kiírták az egyik fogas mellé, hogy LILI. Egy csoport van, 14 gyerek, két óvónéni, egy szakácsnő dadus, meg egy asszisztens. Azt hittem, rövid ismerkedés után már megyünk is haza, de aztán Lili bement, és körülnézett, engem meg kiküldtek az irodába, hogy ott várjak. Reggeliztek, játszottak, az óvónéni néha kijött jelenteni, hogy Lili főzi az ebédet a kiskonyhában, és elpantominezte neki, hogy igazi vizet kér a lábosba, hogy mondják magyarul, hogy azt nem lehet? 

Azért két óra után elég elanyátlanodva jött ki, rögtön megölelt. Együtt indultunk a játszótérre (oda járnak, ahová általában mi is). A csoportban 2-6 éves korig vannak gyerekek, hát elég jó tempót diktáltak a sétához, sokszor lemaradtunk. Ez egyébként tetszik nekem, hogy ha nincs is saját udvaruk, de jól megjáratják őket, egészen messzi kirándulásokat is bevállalva. A játszótéren megint egyedül hagytam, hogy hazaszaladjak reggelizni, mikor visszaértem, az óvónénik szabadkoztak, hogy a gyerek centire ugyanott ül, ahol hagytam 40 perce a homokozóban. Hehe, én mondtam, hogy leginkább homokozni szeret. 

Játszótér után még visszamentünk, Lili ügyesen ebédelt a többi gyerekkel, aztán még maradni akart, ott is aludt volna, úgyhogy kicsit dicstelenül, hangos sírással távoztunk. Itthon meg 3 órát aludt, bár elég nyugtalanul.

Szerdán reggel kérdeztem, tudod-e, hol várnak téged? A bőcsibe, válaszolta a bölcs csibe. Úgyhogy lesétáltunk, gyereket beadtam, irodába beültem, de aztán hazaküldtek, hogy olyan jól elvan, menjek csak. Lili épp az osztrák gyerekzenét javította fel egy kis xilofonnal. Ebéd után mentem csak érte, minden rendben volt, csak hiába kérdezték, kell-e pisilni, határozottan rázta a fejét, hogy nem, aztán pedig mégiscsak. Mikor meglátott, már nem rohant a karomba, hanem csak úgy simán örült, és húzott be a szobába, hogy megmutassa az új birodalmát.

Hazafelé az utcán pedig minden néninek, aki megállt őt megcsodálni (khm, elég gyakran előfordul) elújságolta, hogy Bőcsi! Bőcsi! én meg gyorsan lefordítottam, és akkor az utcán a nénik mind csodálkoztak, hogy nahát! és tényleg! már két napja bölcsis ez a kislány! És hallottam, hogy aztán a férjükkel is megbeszélik, hogy két napja! és bölcsibe! és de édes!

Este pedig az én lányom, aki nem szokott reggelizni, és egy palacsinta elég neki ebédre ÉS vacsorára, ültő helyében megevett egy nagy szelet zöldséges kölesfelfújtat, egy nagy szelet nutellás kőrözöttes kenyeret, egy fürt szőlőt, és még kért az én vacsorámból.

Csütörtökön már ment szépen a többi kicsivel bilizni, játszott, könyvet nézegetett (itthon mesélte!), de azért ebédnél már kókadt le a feje. Mindennap irtó fáradtan hoztam el, és minden nap alig tudtam lerakni itthon aludni, annyira fel volt pörögve. (Éjjel meg kétóránként ellenőrizte, hogy megvagyok-e még, hét végére elég álmosak voltunk már mind.)

Délután viszont hirtelen rengeteg haverja lett Lilinek a játszótéren, innen is, onnan is felharsant, hogy Liliiii! Hallo Liliiii!! Ő meg büszkén mutatta, hogy ő is a csopojtájsaaam, mert én nem mindegyiket ismerem még. Vicces, mert az anyukák meg bezzeg mind tudták, hogy én vagyok az új kislány mamája, mert a gyerekek már mesélték. Egyébként is úgy látom, hogy szeretettel fogadták, a nagyobb lányok simogatják, segítenek neki (ő a legkisebb), meg hallottam, mikor az irodában ültem, hogy folyamatosan téma a Lili. De még Martin, az egyik orosz kisfiú is leállt a homokozóban, hogy Lili fejét simogassa (aztán Georggal együtt feldöntötték és elszaladtak, de a kisbátor nem vette a lelkére, én is inkább úgy láttam, játékból volt, magukkal akarták cipelni, csak Lili nem olyan gyors). 

Pénteken játszótér helyett nagyot kirándultak, villamossal meg metróval kimentek a Duna-parkba, hazafelé az óvónénik cipelték, mert bealudt. Azért örülök, hogy megbízik bennük annyira, hogy elaludjon az ölükben. De az nagyon fura, hogy az óvónéni kölnijét érzem rajta. Annyira fáradt volt, hogy becsomagolták nekünk az ebédet, és hazasiettünk. Ehhez képest én nem tudtam elaltatni, a végén inkább lementünk a játszótérre, ahol este 7-ig nyomta enyhe kómában, és utána is alig tudtam lerakni. Szombaton kapott homeós bogyit az elszakadásra, azóta megint jól alszik, de mondjuk hétvége is volt, szóval még meglátjuk.

Összességében könnyen lement az első hét, én fokozatosabbra számítottam, és ma reggel már volt sírás (Mamacsiiii!!! a szívem szakadt meg), mikor elmentem, szóval talán tényleg lassítanunk kéne a tempón. Olyan alkalmazkodó a TündérLili, hogy oda kell figyelnem, ne használjam ezt ki. Nagyon dicsérték, hogy ügyesen játszik, hogy milyen jól megy neki a forma be-és összeillesztős játék, hogy táncol, hogy ügyesen megfogja az óvónéni kezét, és nem szalad el. Az alvása remélem, a bogyó hatására tényleg rendbejön (meg persze a lelke is), azt meg még szoknom kell, hogy enni kér, csak úgy magától, sőt, ha megjegyzem, hogy van uzsonna/vacsora a konyhában, már szalad is ki. Kell az energia, hogy szembenézzen a világgal.

A legnagyobb hír, hogy hónap elején szobatiszta lett! Már a szülinapja előtt is próbálgattuk, mert a pelenkával már csak kergetni lehetett, szerencsére rengeteg örökölt kisbugyi várta a bevetést. De nem csinaltam valami következetesen, mert voltak hideg napok, amikor nem szórakoztam vele, de aztán a szülinapja után mégiscsak bekerült a napi rutinba. És teljesen magától érthetődően átállt, éjszaka sem kell már pelus. Egyrészről nagyon büszke vagyok rá (nem tudom, mi van otthon, de errefelé Lilinél egy fejjel magasabb gyerekek is bőven pelusoznak), másrészről meg olyan természetes, hogy valahogy nem is sokat gondolok rá. Na jó, azért az első napokban még minden bilibe került cucc után felhívtam anyukámat, hogy dicsekedjek.

Aztán érezhetően elkezdett leválni, ez nagyon fura. A fejemben is érzem, meg látom rajta. Az ágyban, ahol születése óta a jobb oldalán fekszem, és mindig erre fordul, ha nyűgje van, már balfelé is forog, megy, bújik. A játszótéren már a többiek érdekesebbek, mint én, és itthon is egyre gyakrabban vonul másik szobába képeskönyvet nézegetni. Néha már egészen objektíven tudok ránézni (mintha először látnám, úgy rá tudok csodálkozni ilyenkor), de persze akkor is gyönyörű :)

Mióta rengeteg szót használ, már sokkal nehezebb megérteni egyet-egyet, de azért nagyon ügyes. Hazajövünk, és bekiabál az ajtón, hogy Apaaaa! Megjöttünk! Az igen-t még nem mondja, a nemet néha elnézően, lágy hangon elnyújtva. "Én is, én is!" valamint a "másikat is!" mondatokat mondja legtöbbet. Ó, jaj! Ó, nem! ez persze akkor is nagyon beleérzően mondja, mikor csak a képeskönyvben ezerszer megbeszélt síró kisfiút mutatja. Itthon félrevonul valamelyik böngészővel, és mesét mond magának. Mostanában a biciklin mögöttem ülve is egyre hosszabb monológokat nyom le amellett, hogy felhívja a figyelmem az összes kutyára (méretmegjelöléssel), a gazdájukra, a lovakra, a bakon ülő bácsikra vagy nénikre, a plakátokon látható érdekességekre és a motorosokra.

A hálószobában teregetek, lélekszakadva szalad be: 

- Mama! Gyere!

- Mi történt?! (de már indulunk együtt a nappaliba)

- Fóka!

- Hol?

- Itt! (mutat a tengeres albumra, amit épp nézegetett)

És már nem csak az apját becézi, hanem engem is: mamuska, mamuka, mamuci, mamucsi

mindent megszámol, egy, kettő, nééégy, nyóóoc, tíííz!

A homokozóból kirobbantani sem lehet, viszont nagyon szépen tud mar formákat csinálni.

- Mit szeretsz a homokban, Lili?

- To(r)tát csinááni!    (ez egyébként az első elvont beszélgetésünk is volt, a vonaton ültünk épp)

Erről sem tudom, mikor kell megtanulniuk, de azt látom, hogy itt a 3-4 éves ovisoknak fogalmuk sincs, hogy kéne a homokozóformákat használni. Szóval ezért is büszke vagyok rá. Amikor már indulni szeretnék, és kicsalom végre a homokozóból, akkor fedezi fel hirtelen, hogy van csúszda, meg mászóka, meg drótkötélpálya, meg hinta, én meg ugye örülök az aktivitásnak, és maradunk még egy órát. Nagyon cseles a kisróka. Nem az a tipus, aki 100 kört lefut a csúszda körül, vagy felmászik a falon is, még mindig inkább szemlélődőbb. A múltkor kicsit félrevonult tőlem homokozni, és láttam, hogy 3 nagyobb gyerek körbeállja. Kicsit egymással beszélgettek (4-5 évesek voltak), de foglalkoztak Lilivel is, akinek meg ez nagyon tetszett, de csak szerényen csak homokozott tovább, és alulról mosolygott a nagyfiúkra. 

És annyira kiskedves lett! Ha egy gyerek megáll a homokózó szélén, már nyújt is egy (saját!) játékot, hogy behívja a játékba. A gyerekek néha annyira meglepődnek, hogy nem is merik elfogadni a felajánlott kislapátot. Meg egyébként is dumál, kezdeményez, labdát gurít más kicsiknek, szerintem szeretni fogják az oviban.

És nagyon kis gondoskodó, terelgeti a kisfiúbarátait, "Majci, gyeje vissza! Kalap, Majciii!" "Leon, nem miénk, gyeje" (mármint egy jó kis babakocsi,amit azért Lili Leon odaérkezése előtt tolt három kört). Sárival, az egyidős barátnőjével meg teljesen egymásra találtak, Sára jobban is beszél, úgyhogy egymással már kicsit sem gügyögnek, hanem kérem beszélgetnek. Ezt a Sára lányt meg ráadásul bilibe pisilni is megtanította. Sajnos elég ritkán találkozunk, de Lilinek eszébe jutott náluk, hogy itt szokott lenni hinta, fel is hozta a témát, de mi, felnőttek ellenálltunk. Sára viszont kapva kapott az ötleten, és ő tudta is, hol van a hinta, úgyhogy a következő pillanatban a két kétéves a legnagyobb egyetértésben vágtázott a szobába, aztán Lili húzta, Sára tolta, és boldogan mutatták, hogy nekünk már csak fel kell akasztani.

 Minden páros dolog anya és apa, és ha van belőle kisebb, akkor az Lili. Ha meghallja, hogy sír egy gyerek, akkor rögtön megbeszéli, hogy anyukája jön, és ad neki cicit. Nálunk a plüsspatkány is megszoptatja a kisbarit, ez gyógyír mindenre.

És holnap meg megyünk a bölcsibe. Ez annyira felkavar, elképzelni sem tudom, mi lesz, hogyan lesz. Mellettem lenne a helye.

Szieszta a strandon - aktuális kedvenckép

Többen megjegyezték mostanában, hogy mintha fogytam volna, elmondom, mi a titkom. A nagyon speckó edzéstervem.

Szóval úgy kell csinálni, hogy egy átlagos szombat reggel korán kelek, hogy nyitásra leérjek (dombon lakunk) a közértbe. Ma Radica néni is korán kelt, úgyhogy vesztettem 10-15 percet, de sebaj. Bicajjal legurultam, bevásároltam, majd a tíz kilóval felbicikliztem haza. Aztán felkeltettem az alvó Táltosokat és Tündéreket, és elindultunk az öreg-dunai kedvenc strandunkra, természetesen kerékpárral. 7 kilaméter a google szerint, főleg odafelé jó, mert ugye dombon lakunk, a Duna meg lent van. Lili mögöttem, az ülésén a pikniktakaró, az első kosárban egy megtömött táska törülközővel, fürdőruhákkal, váltóruhákkal és játékokkal, a hátamon, vagy ha velünk van, akkor Bandi hátán egy hátizsák az elemózsiának. Ungargasse, Landstrasse, Donau-kanal, el a Pratersternig, Vorgartenstrasse, Reichsbrücke-n át az Új-Dunán, Vienna International Centre, és még egy kilométer az Öreg-Dunáig (Lili mögöttem: Éljen Duna-part! Éljen Duna-part!). 40 perc, rengeteg piros lámpa van.

Strandoltunk egy jót Bogiékkal, de nem akartam zárásig maradni, mert az elmúlt két napban későn estünk haza a játszótérről, tegnap Lili már olyan fáradt volt, hogy csak ült az ágyban, és azt hajtogatta sirva, hogy nem akarom, nem akararom. Szóval elindultunk ötkor fél hétkor haza, Lil mezítláb. Kérem, ez a gyerek egy hónapja kiborult, ha csak mellette valaki levette a cipőjét, most meg már ha tehetné, az utcán is mezítláb járna. A cipőket beraktam a kormányon levő kosárba, a táska mellé, hátha menetközben mégis szükség lesz rá. Takaró az ülés mögött, hátizsák a hátamon, gyerek bekötve.

7 kilométer haza, át az új Dunához, szembeszéllel, Vienna International Centre, itt bármerre fordulok, szembeszél van, aztán át a Reichsbrückén, ami emelkedő félig, után el a Pratersternig, onnan a Duna-csatornához (itt mindig találkozunk egy magyar melós sráccal, aki épp bevásárol, kezd vicces lenni), pár kis utca a Landstrasse környékén, majd át az Ungargassére, és onnan masszívan felfelé az utolsó pár kilométert. Dombon lakunk. Már az utcánkban voltunk, mikor látom, hogy hiányzik az egyik szandál. Pedig emlekeztem, hogy valahol még néztem, hogy OK megvan, de hol volt ez?

Az elmúlt napokban sok apró veszteség ért, kezdtem nagyon érzékeny lenni. Visszafordulok, folyamatosan figyelem az út túloldalát, nem látom-e meg a szandált. Közben masszívan utálom magam, hogy miért nem figyeltem, aztán hogy Lili megint holtfáradt lesz, hogy miért nem tudok zsebből venni még egy cipőt, de egyáltalán, hol veszek én vasárnap cipőt?  Plusz felsoroltam az elmúlt időszak veszteségeit, és fogalmaztam a posztot, amiben kiöntöm a szívem és leírom minden keserűségemet ebben a tetű életben. Majdnem sírtam. Landstrasse, Donau-kanal, Praterstern, Vorgartenstrasse, Reichsbrücke, közben felhívom Bandit, de ki van kapcsolva, aztán felhívom Bogit, de akkor már bőgök. Végül visszamentem a strandig (Lili: Éljen Duna-part! Éljen Duna-part!), pedig azt biztosra tudtam hogy ott még megvolt. Közben néztem mindenhol, hátha valaki felvette a földről, ilyenkor én is felrakom, amit találok, valami villamosszekrényre, vagy kerítésre, hogy ne rugdossák el a járókelők. 

Aztán a strandnál megfordultunk, és elindultunk haza. Kitaláltam, hogy ez csak egy meditációs gyakorlat. Először is nem szabad elmerülni az önsajnálatban. Másodszor, csak azt tudjuk megtalálni, aminek a képe a tudatunkban van. Szandál, szandál, szandál. Harmadszor, el kell engedni az önbecsmérlő szólamokat (szeretlek, sajnálom). Elég sokszor azon kaptam magam, hogy a kesergő posztot írom a fejemben, felsorolom, ki mindenki tehet arról, hogy ide kerültem, valamint azon sírok, hogy milyen hülyeség, hogy nem lehet mástól várni a mentőkötelet, mikor látnivaló, hogy önmagamat nem tudom kihúzni a csávából (nyilván itt már régen nem a szandálról volt szó). Szandál, szandál, szandál. Arra gondoltam, hogy ha jól csinálom, akkor megtalálom a cipőt, meg arra, hogy ha nem találom meg, akkor lesz még egy okom magamat utálni (ti., hogy még a saját meditációs gyakorlatom is rosszul csináltam). 

Vienna International Centre (szembeszél),  Reichbrücke (félig emelkedő), Vorgartenstrasse,  Praterstern, Donau-kanal, Landstrasse, ééééés hopp! Az Ungargasse előtt megláttam a szandált, felcsatolva egy kis kerítésre, hogy ne rugdossák el a járókelők. Orr kifúj, könny letöröl, drukkoló Bogit felhív. 

28 kilométer, és dombon lakunk. Hosszú nap volt. De legalább már a kedvem jó :)

Az meg milyen már, hogy állunk a pirosnál, és a gyerekhangra hátrafordulok a kerékpáron, hogy mit mondtál, kicsim? És kiderül, hogy egy másik gyerek mondott valamit, a mögöttünk álló apukája nyakában ülve. Aztán rájövök, hogy Lili otthon maradt az apukájával, én meg épp hangosan beszélgetek az üres biciklisüléssel.

Szóval az meg úgy volt, hogy egyrészt úgy éreztem, meg kéne lovagolni Lili újonnan támadt lelkesedését a szóbeli kommunikációra, és német közegbe kéne helyezni, mielőtt késő lesz. Másrészről, bár a munkaûgyi hivatal úgy tudja, hogy apuka vigyáz a gyerekre (nem foglalkoznak az emberrel, amíg írásba nem adom, hogy van gyermekfelügyelet - ebben egyrészt nagyon szigorúak, másrészről rengeteg segítséget adnak), az igazság az, hogy én vagyok Lilivel a Heinz bácsi magyaróráján kívül szinte mindig. Es ez azért eléggé hátráltatja a munkalehetőségeimet. 

Az egészet nagyon NH- nésen intéztem, itt az anyukák ahogy felkelnek a gyermekágyból, már indulnak is az előre kinézett oviba, hogy lefoglalják a helyet. Én úgy gondoltam, hogy ha itt lesz az ideje, lesz nekünk helyünk valahol. Télen ráadásul kinézte Lilit egy óvónéni a játszótéren, hogy pont egy ilyen kislány hiányzik a csoportjából, de akkor még nem vettem komolyan (és ők egyébként is csak két éves kortól vállalnak). Tavasszal kicsit aktivizáltam magamat (mert ez már tényleg nem mehet így tovább), gyorsan ki is derült, hogy a közelben található mindenki-csak-jót-mond-róla oviba már rég nincs hely, de indul egy új kicsit távolabb, meg van ugye az óvónéni a játszótérről. Megnéztük az újat, ami nagyon kedves volt, saját kerttel, meg minden, de csak fél napot vállalnak, havi 350 euróért, ebéd nélkül (állami támogatással). Felkerestük hát a játszótérről ismerőst, nyilván nekik nincs kertjük, és hát már ott is várólista volt, télen kellett volna lefoglalni a helyet. Lili egyébként mindkét oviban feltalálta magát, és alig lehetett elcipelni, de persze mi is ott voltunk, szóval úgy könnyű. 

Azért én reménykedtem ebben az oviban, a kert hiánya mellett voltak pozitívumok, két utcára van tőlünk, egy észt származású családi vállalkozás, nagymama a dadus, az lánya a vezető, az unokaja meg a másik óvónéni, családi hangulat, mondhatni. A nagymama főz (civilben szakács), ott helyben. Mindig mennek sétálni, egész messzire is elgyalogolnak, szoktam látni őket itt az utcákban. Egy csoport van, 14 gyerek, ami azért nem kevés.

Május-júniusra ígérték a döntést, június elején elkaptuk a játszótéren a nőt, aki azt mondta, júliusban mehetünk, majd telefonál. Eddig nem hívott, szóval most kezdek kicsit izgulni, vagyis eddig is izgultam, de eddig azért, hogy mi lesz ott Lilivel. Utálnám, ha leszidnák, vagy nevelni kezdenék, nincs hozzászokva ehhez a mi kis vadrózsánk. :)

Meg elképzelni sem tudom, hogy fog a nyelvtanulas menni, mit fog gondolni, hogy nem ért egy szót sem, és őt sem értik... Pedig valószínűleg meg fogja oldani, a játszótéren is tök szépen utánozza a hallott német szavakat, meg már simán megy a danke a homokozójátékokért. De én úgy féltem. Szipp-szipp.

Azt kell hogy mondjam, bár minden külső tényező ellentmond ennek, mi azért nagyon jól élünk. Tegnap például délelőtt fagyiztunk Táltos Bandival, Tündér Lilivel, meg a Táltos csalad legifjabb királyfijával (Bandi öccsével). És úgy sétálgattunk a belvárosban, mint a turisták, ami felér egy kis mininyaralással. Aztán délután a legszerencsésebbek aludtak, a B-csapat (ez te vagy, TB!) meg dolgozott. Este meg elbicajoztunk a Collegium Pazmaneumba, hogy meghallgassuk az első Vestibulum koncertet az előtérben. TB énekelt, és én fel voltam rá készülve, hogy 1. Lili bekiabál neki, hogy Apaaaa!, mint a múltkor, 2. Mi Lilivel a lépcsőházból hallgatjuk a zenét, fel-alá sétálgatva. Ehhez képest TL végigülte az egészet, minimális mozgolódással és öreg bácsikákkal való huncutkodással. Utána fogadtam a gratulációkat :)

Aztán hazabicikliztünk a nyárestében, hát az ilyeneket meg pláne nagyon szeretem. 

Aztán hajnalban keltünk, amit kevésbé szeretek, és elmentûnk a mariahilferstrasse-i Desigual bolthoz sorba állni. A fiúk ÖT előtt értek oda, mi Lilivel háromnegyed hatra, és bepofátlankodtunk a mieinkhez. Nem volt szép, tudom, de gyerekkel voltam. És csak tizen voltak mögöttünk. Akkor még. Meg voltak, akik a bolt előtt aludtak. Persze a június legesősebb és leghidegebb hajnala volt, áztunk, fáztunk, a gyerekre való tekintettel kölcsönkaptunk egy ernyőt, az alatt álldogáltunk négyen másfél órát, és termoszból forró teát ittunk. Meg néztük, hogy ki áll be még elénk, a helyfoglaló haverokhoz, ilyet mi aztán sose Kibírható volt, de azért nagyon örültünk az idő múlásának. Kilenc előtt tíz perccel kezdődött a Seminaked Party, nem tudom, Lili hogy fogja ezt később a pszichológusának elmesélni, de anya és apa levetkőzött az utcán. Meg a nagybácsi is. Meg körülöttünk mindenki. És 16 fok volt, és a mi édes, drága, mindenben alkalmazkodó lányunk húzta le a pólóját, hogy Én is! Én is! Alig tudtuk lebeszélni. 

Aztán volt egy kis osztrákos partihangulat-szítás, de a képeken látszik, hogy lila a szája a tömegnek, úgyhogy inkább gyorsan beengedtek minket. Az első 100 fehérneműs vásárló egy also és egy felsőrészt választhatott magának ingyen. Én a 68. voltam. Kicsit izgultam, hogy hogy is megy ez, most akkor egymás kezéből kell kitépni a jobb darabokat, vagy mi, de nagyon barátságos volt az egész. A fiúk lelkére kötöttem, hogy ha végeztek (és nyilván gyorsan végeznek, mit kell egy férfiruhan válogatni, ugye?), jöjjenek le Lilire vigyázni, hogy én is tudjak válogatni, ehhez képest én már túl voltam két ruhán, két kabáton, egy nadrágon, az összes döntésen, meg a sorszámom elvesztésén majd megtalálásán, mire lejöttek, és akkor is csak toporogtak, hogy akkor most ezt, vagy azt, vagy mégis inkább ezt, vagy inkább valami mást. Közben ezerrel dübörgött a zene, Lili szívalakú lufikat hajkurászott, vagy táncolt, az üzletvezetőnő meg a hangosbemondón stresszelt minket, hogy mindjárt véééége, siessünk. És közben mosolyogni kellett, mert fényképeztek. A pénztárnál mondták csak, hogy Lilinek is választhatunk, Bandi rohant el, hozott találomra 6 ruhát, hogy válasszak, így lett egy buggyos-flitteres nadrágja, meg egy színes-virágos pamutruhája. Eszmei értéke 30ezer forint, ki lehet találni, miben voltunk ma délután homokozni. Nagyon laza.

A fiúknak meg lett nadrágja, meg felsője, nekem gyönyörű átmeneti kabátom és farmerem. Sajnos választanom kellett, hogy ruhát vagy kabátot hozok, de jövőre indulok egy ruháért meg egy pizsamanadrágért meg egy szoknyáért meg egy ágytakaróért, ezért szívesen kelek hajnali ötkor. 

Kicsit beindultak a dolgok munkafronton, bár konkrét előrelépés még nem történt. Egyrészt szívesen írnék erről részletesebben (és akkor végre nem csak gyerekes posztok lennének), másrészt túl sok a másnak teljesen érdektelen részlet. Furcsa mód igen közel állok ahhoz, hogy saját céget alapítsak, ami mar csak azért is vicces, mert ez az az életpálya, amitől mindig is fáztam. Olyan jó alkalmazott lennék valahol, de komolyan. 

Szeretném a mozgasterápiát németül is csinálni, amihez csak a némettudás hianyzik, kicsit parázom, hogy nem értem meg az óvódásokat. De egyelőre az anamnézist fordítom, magamat hátráltatva az optimista és motivált hozzáállásommal. Közben az ams, a helyi munkaügyi hivatal kitalálta, hogy menjek némettanfolyamra, meg közben elküldtek egy másik tanacsadó céghez, akik diplomásokra specializálódtak (az állami ams nem igazán van felkészülve erre). A másik karriertanácsadó cég meg azt mondta, inkább egy projektmanagement kurzust fizettessek ki velük, jobban nézne ki a cv-mben, mint a nyelvtanfolyam. Hát jó. Így valamelyik nap reggel nyolckor megjelentem egy toronyház aulájában, végighallgattam egy egyórás előadást a lehetőségeimről, amiket a grazi egyetem kínál nekem, és amikhez az információs brosúra szerint C1-es nyelvtudás kell minimum. Na ez nekem nincs. Igen, tudom, itt élek 8 éve, de ebből 6 évet angolul dolgoztam, kettőt meg itthon töltöttem, és csak a játszótéri anyukákkal, meg a szomszéd nénikkel beszélgettem, hát ehhez nem kell C1. Aztán mindenkinek volt egy egyéni elbeszélgetés a cég embereivel. Mivel tisztában voltam vele, hogy engem itten haza fognak toloncolni, kitűnò helyezkedéssel megcsíptem a sorban a második helyet, ne kelljen már ott töltenem a délelőttöt a nagy semmiért (bár ahhoz képest, hogy az előre megkapott program szerint délután 5-ig tartott volna az info-nap, egészen jól álltunk fél tízkor, végül nem kellett kihasznalnom a délutánra babysitterként csatasorba állított barátnőket).

az egyéni beszélgetésen a nő nem bírta eldönteni, hogy elég-e a felsőfokü végzettségűeknek tartott kurzushoz a nyelvtudásom, és másodvéleményt kért. Felbaktattam az emeletre a főnök úrhoz, aki meg két perc kedélyes társalgás után (mely során főleg ő beszélt, én meg előzékenyen nevetgéltem a viccein) piros filccel ráírta a papíromra, hogy némettudása megfelelő, és leküldött az adminisztrációhoz. Véleménye szerint egy nyelvtanfolyamon nem lehet egy nyelvet megtanulni (értettem, mire céloz), és ugyan baromi fárasztó lesz, de jót fog tenni a kurzus. Nem tudok nem arra gondolni, hogy csupán örült a mosolygós fiatal lánynak, ki nem szarja le, hogy beszél németül, az átlagéletkor jóval az enyém felett volt az érdeklődők között. 

Persze ez így nagyon jól hangzik, meg örülök is, biztos vagyok benne, hogy sok szempontból jót fog tenni nekem ez az egész, ráadásuk ingyen van (vagyis sok pénzbe kerül, de az ams kifizeti), de van hátulütője a dolognak:

- A kurzus 10 hétig tart (augusztusban kezdődik), heti 36 órával, hétfőtől csütörtökig reggel 8-tól 17 óráig kell bent lenni, a péntek szabadabb. Lili bölcsije (!na ez egy külön poszt lesz) 8-tól 4- ig működik, TB-re nem számíthatok. 

(Persze ha valami csoda folytán most hirtelen kapnék egy állást, ugyanezzel kéne szembenéznem. Bár akkor legalább fizetést is kapnék, és az mindjárt többféle megoldást engedne meg)

Az előzetes elképzelés szerint a következő hónapban nagyon kedves leszek minden rokonnal, és gyakran hívom őket telefonon, hogy ha már kellően ellágyultak, nekikszegezhessem a kérdést: melyik héten érsz rá augusztus közepe és október vége között? Belegondolni sem szeretek, hogy mi van, ha valamelyik hétre nem jön össze a szitter. Abba sem, hogy hogy fogja ezt az egészet Lili viselni. Ugyanakkor tényleg jó, hogy az egész helyzet nem olyan éles, mintha munkát kaptam volna, maximum a kurzust bukom el, bár jó lenne a végén letenni a vizsgát. 

Hát ez van most. 

Mikor értek rá?

Májusban van nálunk egy nagy családi muri, négy szülinap együtt, két napos időközönként bátyám kezdi a sort, aztán unokaöccs nr2, aztán apukám, aztán Lili zár, hát nyilván együtt ünnepelünk. Mi TL-lel igyekeztûnk korán érkezni (csütörtökön), hogy biztosan jusson nekünk cseresznye Lili fájáról (a születésére ültették szüleim), és ebben csak kevés paranoia van, mert vasárnap reggelre egy szem sem volt rajta, sőt, a szomszédos meggyfa is erősen megkopaszodott, pedig még nem is ért meg igazán a meggy. Siserehad.

Az idei ünnepre nagyon készültünk egyébként, mert apukám 70 éves lett, tesóimmal igyekeztünk, hogy a szokásos együtt vagyunk, dumálgatunk, tortát eszegetünk - egyébként szuper - megszokásán kívül más is legyen. Úgyhogy az utazótáskám a szükséges dolgokon kívül tele volt még meglepő és mulatságos dolgokkal, nehogy valami ott jusson eszembe, hogy kellene. Volt 8 féle színes papírkarton, A3-as méretben, egy guriga vastagabb drót, szép toll, érdekes alakú befőttesüvegek, ajándék, két csomagkülönböző színű és méretű szalvéta, és könyvek, amik kellhetnek. És persze úgy gondoltam, hogy csütörtöktől szombat délutánig még rengeteg időm lesz, hogy megtanuljam kívülről, kivágjam, befessem, összekeverjem, kikeressem, átolvassam, megszereljem, stb. Ha-ha-ha. (igen, szombat reggel már nagyon pánikoltam, de ne szaladjunk ennyire előre)

Szóval mi korán érkeztünk, és igyekeztünk segíteni is a készülődésben, például péntek délután legóztunk apukámmal, aki egy szuper kerti hintaágyat kapott. Mindenkinek ajánlom a fűben szerelést, sokkal viccesebb úgy, ha minden elguruló kis csavaralátétet percekig kell keresni.

Aznap este már (még?) gyönyörű volt az idő, kint vacsoráztunk, erősen reméltem, hogy marad ez így. Nyilván szombat reggel viharra ébredtünk, dörgött, villámlott és zuhogott. Hideg is lett, olyan reménytelennek tűnt az egész, kicsit szomorü lettem. De délig adtam neki időt, és tádááám, fél tizenkettőkor egyszer csak elkezdett sütni a nap, és a 16 fok felkúszott 26-ra és pikk-pakk felszáradt minden. Tökéletes volt. Aztán úgy kezdődött a muri, ahogy lassanként befutottak a többiek, hirtelen jó sok minden történt, még próbáltunk a meglepetésre, meg összeraktuk a négyfelől érkező koncepciót (dekoráció és ünneplés), mindezt elbújva különböző szobákban és a kert végében, volt sürgés meg forgás, meg az egyik gyerek elrontotta a gyomrát, szóval nem unatkoztunk. De annyira  jók vagyunk, hogy volt egy pont, amikor délután mindenki a kertben heverészett, és ettől rögtön nem olyan stresszes családi összejövetel, hanem rendes ünneplés lett. Aztán beöltöztettük a nyolc unokát a szivárvány színeibe (kor szerint, pirosról a liláig), a nagyszülőket meg fehérbe (vagyis őket csak utasítottuk, szerencsére tudnak maguktól öltözni), beültettük őket színsorrendbe és csináltunk egy ezer fotót róluk, hogy ilyen is legyen. A művelet során csak ketten kezdtek sírni, vagyis a Kék gyerek már eleve úgy ült oda, a Sárga meg nem bírta a gyűrődést, hogy nappal szemben kell szenvedni órákig, a Piros kamaszos képeket vágott, a Zöld kornyadozott, a Türkiz csak a vége felé nézi a köldökét, a Lila (a sor végén ülő legkisebb cukrosdió) az utolsó képeken már húzza fel a pólóját ismeretlen okokból. De talán fotosoppal még összehozhatunk egy vidám, színes családi képet. 

Aztán feldíszítettük a teraszt, ami nálunk teljesen új, valahogy ritkán van az ünnepeken specifikus dekoráció, de most nagyon igyekeztünk. A diófáról színes lampionok lógtak, a napernyőről színes csigák, és volt egy szivárványszínű körökből álló girland, amire szülinapi köszöntőket írtunk apukámnak. A szalvétán is szivárványszínű körök voltak. És a tortaevés közben volt A Műsor, az unokák vicces verseket mondtak Kiss Ottótól, meg saját tollból , a felnőttek meg vegyesen, én felolvastam egy Virgina Woolf részletet (totál nem odaillőt, de az én koncepcióm egy szombat délutáni könnyed kultúra volt, nem a szülinapra kihegyezve), bátyám meg, aki ért engem, egy kínai történetet mondott el, fejből, mert ő készült rendesen.

Aztán - enyhén emelkedett vércukorral- jött a legizgibb rész, amit előtte számtalan csetelés, meg skype-konferencia előzött meg: tesóimmal négyen elénekeltük ezt. Több szólamban meg minden. Magyarul, aztán csak a vicc kedvéért angolul is, mert a finnyás közönség kifogásolta a magyar szöveget. Én tökre úgy készültem, hogy úgyis bőgni fogok, mert olyan szép ez a dal, és milyen megható már együtt énekelni a testvéreiddel a szüleidnek (még ha az eredetiben pont fordítva is van, de nem ez a lényeg), de aztán jobban izgultam, mint hogy ilyesmikkel foglalkozzak. 

Szóval jó volt. Tényleg jó volt, igazán rendszeresíthetnénk az ilyet. És ha eddig nem ünnepeltetek színes lampionokkal, próbáljátok ki, nagyon feldobja a bármit. 

Mikor már senki nem tudott több tortát enni, akkor meg levonultunk a teraszról a kertbe, és mindenki megkapta a megérdemelt ajándékát. TündérLili például kapott egy színesszagos babaházat, amivel aztán az összes gyerek játszott, kivéve az, aki a kötelező olvasmányát olvasta a hintaágyon.

Utána már nem is emlékszem, még mi volt. Csak úgy jó volt. Köszönöm.

L.L.A.: Nagyapó

Nagyapónak a kertjében terem minden jó,

Eper, barack, dió, málna, saláta és mogyoró.

Rejtvényfejtés Nagyapónak gondot nem okoz,

Segítséget kér tőle nagyon sok rokon.

Ha kirándulni megyünk, utat ritkán érintünk,

Vadalmát és napraforgót, meg még búzát eszünk.

Sok könyvet is elolvas, nagyon-nagyon jót,

Ezért nagyon szeretjük, ő a legjobb Nagyapó. 

Szóval két éves a kiscukorsüveg, szerintem a legjobb kor, de szerintem két éve a legjobb korban van. Nem tudom, milyen hatással van a gyerek lelkivilágára az a feltétlen rajongás, amivel körülvesszük, vagy az érzés, hogy a szülei folyton közelről bámulnak az arcába, mert olyan gyönyörű, és ha álmában ránk teszi a pracliját, akkor megdicsőülve fekszünk tovább egymásra mosolyogva, hogy lám, milyen kis kedves lánykánk van. Szeretem hinni, hogy nagy kárt nem teszünk benne.

Még mindig jól kommunikál, és elkezdte a szavakat összerakni, most persze nem jut eszembe példa. Azért ha kell, mert látja, hogy nem értjük, akkor mutogat is, bevet mindent, a hangutánzó szavakat is. Nem csak a palacsintaevős géneket örökölte tőlem, hanem az álmában beszélőset is, mondjuk ez nem annyira új, de a bővülő szókincsnek köszönhetően újabb és újabb részleteket tudhatunk meg az aktuális álmából. Persze főleg férfiakról van szó, apa és Caillou (egy óvódás rajzfilmfigura) gyakori szereplők.

És a hosszú szavak is nagyon mennek neki, tegnap újdonság az autó-mosá-s. A végén lemaradó -s- a kedvencünk, mindig vár vele egy másodpercet.

Május elsejei fagyizásba aludt bele a bicikliülésen, és folyton lebillent a feje. Megoldottuk, és a kis Gül Baba így már nagyon jót aludt

A szülinap mibenlétét nem igazán fogta fel szerintem, de méltósággal viselte a bizarr ünnepi szokásokat, hogy már kora reggel énekeltünk neki az apukájával. Milyen fura egyébként, hogy a gyerekem szülinapja olyan fontos lett, mint a sajátom, hogy várom, várom, aztán este úgy sajnálom hogy megint egy évet kell várni, hogy legyen egy ilyen (hagyományosan) esős nap, amikor otthon ültünk és csokitortát eszegetünk (brownie volt). Már csak ezért is kell még gyerek nekem.

A múlt hónaphoz képest újdonság nem igazán van, de annyi aranyossága van, amit nem tudok leírni. Hogy néha előrehajol, hátul szárnyszerűen felcsapja a kezeit és úgy megy, csak úgy viccből. Hogy néha látszik, hogy annyi benne az öröm, hogy muszáj ilyen viccekkel levezetni, mert már túlcsordul. Hogy felemeli a szemöldökét, ha csodálkozik valamin. Hogy beöltözik, magára vesz hercegnőkalapot, vagy csak kapja a duplo-elemekkel megtömött retikült, és korzózik a lakásban. Hogy imádja a nagymama magassarkú cipőjét, vagy apa flip-flopját, és egy óráig parádézik benne, pedig alig tud lépni benne. 

mondtam neki, hogy mosolyogjon

Elég határozottan jelzi, ha valami nem tetszik neki, és a puszit is letörli, ha nincs rá szüksége, de hamar megnyugszik, ha mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarta. A kezelhetetlen hisztiket még eddig megúsztuk.

Cserébe még mindig nem alussza át az éjszakát, és periodikusan változik, hogy elalszik-e magától, vagy kellek hozzá. 

De nem cserélném el senkivel. 

Isten éltessen kisfuszulyka!

Köszönjük a türelmüket, nemsokára érkeznek a fantasztikus bejegyzések legalábbis egy mindenképp.

Addig tekintsék meg új portrémat ami a Traviátához készült, amiben énekelni fogok.

Illusztrációként egy három éves állapotot mellékeltem, láthatóan a  fülem felszállt az államtól a szemem felé és fogytam pár kilót, de amúgy meg vagyok elégedve a fotosoppal mert az igazolványképeket legtöbször utálni szoktam. 

Ha egyszer mégiscsak írok egy könyvet a gondolatolvasásról, ez a kép lesz a hátsó behajtós résznél

Tegnapelőtt palacsintát ettünk, TündérLili azóta minden étkezésnél felhozza a pannacsicsa-témát (esetleg pandzsakikaaa!)*. TB meg nem tűrheti, hogy a lánya bármiben hiányt szenvedjen, úgyhogy ma, mikor hazajött, nekiállt bekeverni a tésztát. Én kicsit elvonultam, de Bandi jött az instrukciókért, megbeszéltük, hogy 3 tojásból lesz, elvégre főztem ebédet, ez csak a desszert. Valamint azt is átbeszéljük, hogy a tojáson kívül még tej és liszt kell bele. 

Kicsivel később kimentem a konyhába, láttam, hogy apa és lánya földön guggolva nagy egyetértésben kever egy hatalmas tál, kicsit csomósnak tűnő tésztát. - Beleraktátok az egész kiló lisztet?

- Aha. Meg a lyukas dobozú tejet. De örülhetsz, mert az egész doboz elfogyott.

- (szempillám se rebben) őőőőő. Akkor lehet, hogy 6 tojás kéne bele, nem három.

- Már benne van.

Mentségükre legyen mondva, nagyon finom lett, és Bandi csinált sajtos-paradicsomosat is, jaj, de jó volt. Az általam főzött ebéd persze megmaradt.

*na jó, tudom, hogy az írtam, hogy mindent tisztán mond, mondjuk egy pár kivétel azért akad. A homokozó(játék) is csak egyszerűen hommo.

hogy mi is szeretnék lenni, ha nem számítana a pénz: ötletgazda. Szuper ötleteim vannak, de semmi kedvem megvalósítani őket, ehhez keresek kreatív, lelkes munkatársakat, fogjuk meg és vigyétek!

Egyetemen tanultam én, hogy a nyelv struktúrája, vagyis hogy legyen egyáltalán struktúrája, a génjeinkben van kódolva, de elképzelni ezt nehéz. Viszont Radica néni végeláthatatlan német hablatyából Lili kiszűrte a kérdést, miszerint volt-e kaki (mert mostanában pelus nélkül nyomjuk), és azt is, hogy a hallott szóáradatból melyik lesz a megfelelő válasznak.

Radica néni: blabla nix kakamaka blabla?

Lili (határozottan): Nix.

____________

Mostanában nem sok németet hallott, mert P néni kivándorolt a nyári szálláshelyére, bár a múltkor pont itthon volt virágot locsolni, és be is csöngetett hozzánk. Új mobilt vett, mert a régi elromlott és halálra aggódta magát, hogy nem tudja használni. Elkezdtem magyarázni, de hamar kiderült, hogy az információ kínálat nem egyezik a kereslettel, a néni baromira nem érti, miért tárolja el a telefon, hogy kit hányszor hívott és mikor, és hogy neki ez most jó-e. vagy sem. A többiről meg ne is beszéljünk. Szóval leegyszerűsítettük a dolgot, aztán szegénykém elindult a sógornőjéhez, azt mantrázva, hogy kinyitom-tárcsázom-bal gomb-beszélek-vége-jobb gomb. Csöng-jobb gomb- beszélek- vége- jobb gomb. Ha bármi furát mutat a kijelző, jobb gomb, és eltűnik. Azt mondta, még sosem magyarázta el neki senki sem ennyire érthetően. 

Nem lehet könnyű néninek lenni.

annyira utálom (magamat), hogy Ausztriában lakom. Vagyis, hogy egy olyan országban lakom, aminek nem beszélem a nyelvét úgy igazán. Igen, tudom, tudom, ne is mondjátok. Nem vagyok hülye, meg tudnám tanulni. Úgy értem, én vagyok a lány, aki félév hallgatás után portugálul vizsgázott a coimbrai egyetemen, meg aki kamaszkorában a német nyelvtani összefoglalót vitte a családi nyaralásra olvasmánynak, mert élvezte.

Eh. 

Esik. Nem zavar, mondjuk baromira örülök, hogy semmi dolgom odakint. Csak olyan gyakran esik mostanában, hogy ha épp véletlenül süt a nap, és egy felhő eltakarja, Lili mindig megjegyzi: Eső. 

És akkor most adjunk hálát a gumicsizmáért.

Nagyon akartam ma írni, csak nem tudom, miről is pontosan. A kisnóta alszik, Bandi dolgozik, vendégségbe voltunk hivatalosak, de lemondták. Így legalább nekünk marad az össze krumplis pogácsa, amit csináltam. 

Az elmúlt hetekben nagyon összecsaptak a hullámok, rengeteg dolgom lett hirtelen, úgy hívom, hogy dolgozás, pedig nem jár érte pénz, de majd. Ez most az előkészítő fázis. Szóval ha nem hívtam fel valakit, vagy nem válaszoltam, vagy nem figyeltem rá, akkor az ezért volt. Van.

Láttam egy jópofa dolgot, hogy valaki, valami amerikai sikerkönyvszerző főmufti rendez olyan bulikat a barátainak, ahol mindenki úgy öltözik, viselkedik és beszél, mintha már 5 év múlva lenne. Na jó, eddig a pillanatig tetszett az ötlet, de ahogy leírtam, rájöttem, hogy 5 év múlva közelebb leszek a negyvenhez, mint a harminchoz; hát kinek hiányzik az? Na mindegy, néha azért jó lehet, mint egy farsangi bál. Van azért némi elképzelésem, mit csinálnék, mondanék egy ilyenen. Csak nem írom le, mert nem adom ki magam.

A másik, ami elgondolkodtatott, az egy kérdés volt, hogy mit csinálnék/dolgoznék, ha a pénz nem számítana. És tök szomorú, vagy egészséges, vagy nem tudom, de én nem igazán tudtam erre semmit se válaszolni. Ezért tart itt az ország. De annyira nem zavar,csak fura. Mindenki olyan válaszokat adott, hogy Afrikában segítene az éhező gyerekeken, hát nekem ehhez tökre nem lenne kedvem.

Szóval nem tudom. Antiszociális vagyok, elkalandoznak a gondolataim, és már egy rendes blogbejegyzés se telik tőlem. Pedig a múltkori videójátékos poszt után még azzal akartalak sokkolni titeket, hogy mostanában egy mobilos játékból tanulom az életet, és működik.

újra, és újra, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy az élet olyan mint egy online videójáték*.

Nagyon gondolkodom rajta, hogy ezt kifejtsem-e részletesebben, mert engem konkrétan nem csak, hogy megnyugtat ez a gondolat, de sok mindenben segít is, csak nem vagyok túl jó a frappáns, rövid és érthető magyarázatokban.

* A videojáték egy olyan játék, amellyel a játékos egy felhasználói felületen keresztül lép kölcsönhatásba (interakcióba) és arról egy kijelző eszközön keresztül kap visszajelzéseket. (Wikipédia)