Kint ülök a konyhában, hallom, hogy valaki motoszkál a nappaliban. Rászólok, hogy mi az, hogy még nem alszik (8-kor van takarodó), a nyomaték kedvéért ki is megyek, már csak a hátát látom, ahogy iszkol vissza a hálóba, kezében két mesekönyv, azért még visszaszól: Jóó van, csak könyvekért jöttem ki. 

Update: kihúztam az olvasólámpát a konnektorból. De most sem alszik, kikiabált, hogy de anya, nekem tanulnom kell! -és mit kell tanulnod? - á, bé, cé, dé, e, é... mama, há?

egyébként nagyon készül az iskolába, nem is tudom, honnan veszi, mert itthon nem szoktunk iskolásat játszani, csak az unokatesóit látja, ha együtt vagyunk, leckét írni (vagy legalábbis szó van róla, h kéne :)). Olyanokat szokott mondani, hogy: Anya, mindjárt nagy leszek, iskolába megyek ugye? veszek mindjárt könyveket. Iskolaba fogok tanulni.

Lili egyébként kimaxolta az adventi lehetöségeket, csak a bölcsivel négy darab különbözö (!) karácsonyi vásárt látogatnak meg ezekben a hetekben. Kekszet sütöttek a Rathausplatzon, állatot simogattak a Karlsplatzon, megnézték a Mikulást az Altwiener Christkindlmarkton, meg mennek még a Belvedere-hez is jövö héten. Majd iratok vele forralt-bor tesztet a blogra.

(mázlija van, mert én max egy helyre vinném el, nem vagyok a bécsi karácsonyi vásárok nagy barátja - )

Már átértünk a határon, Lili épp rám van cuppanva, a mellettünk levö négyesben két termetes roma asszonyság beszélget a maga keverék nyelvén. Egyszer csak odafordul az egyik: Hány éves a kislány? Mondom, kettö és fél. Erre már odafordul a másik is: ó, ne mondja! még sok cigánylány se szoptat ilyen sokáig, elveszik a szegény gyerektöl, pedig nincs annál jobb, higgye el, ne szégyelje, jaj, hát így kell ezt, nincs ennél jobb a gyereknek! és még így vagy két percig :)

Olyan aranyosak voltak, beszélgettünk aztán mindenféléröl. Most éreztem elöször, hogy menö kórházban dolgozni, még ha nem is vagyok orvos, de hogy megbíztak bennem, hogy tudok válaszolni a kérdéseikre. És tényleg tudtam.   Mondjuk azt tisztáztuk, hogy nefrológia, de pont volt két közeli rokonuk érintve (ami nem meglepö, az európai lakosság 10%-nak van krónikus veseelégtelensége), szóval nem az agyérgörcsröl kérdezgettek, így könnyü okosnak látszani. 

Aztán Lili is beszállt a beszélgetésbe, oda voltak, hogy már szobatiszta, meg hogy milyen szépen beszél ("látod, mindig mondom, hogy a Bellának is csak foglalkoznia kéne azzal a gyerekkel").

Ezért is szeretek egyébként Magyaroroszágon utazni, mert végre értékelik a kisszajkó dumáit. Bécsben engem szokott utasítgatni, hogy kérdezzem meg a szembenülö néni nevét. Ezen egy darabig elvitatkozunk (kérdezd meg te, téged érdekel. - Nem! Kérdezd meg nekem!), aztán megkérdezem, és akkor mindenki örül, a szembenéni is, hogy végre kiderül, miért stírölte a gyerek. Söt, ilyenkor a többi utastárs is belelkesül a kis kétévesen, és bemutatkoznak. Nem unatkozunk mi sosem.

Ma reggel volt egy hosszabb beszélgetésem az óvónénivel. Mindig dicséri a kisnyulat, de ma egészen hosszan kenegett hájjal, én meg szerényen pislogtam. Ami mindig szóbakerül, hogy Tündér Lili mennyire szereti a könyveket, hogy órákat tölt az olvasósarokban, hogy ök még ilyet nem is láttak ilyen kicsi gyereknél (de csak mert nem ismerik TL unokatesóit). Otthon is azt csinálja, ha egyszer leül, akkor egyesével végignézi az összes könyvét - és van neki pár. A végén én meg pakolhatom vissza a nagy halmot. Na, aztán ma azt is mondta az óvónéni, hogy két és fél éves korát meghazudtolva tud koncentrálni, ha játszik valamivel, akkor azt végigviszi. Ha puzzle-ozik, akkor addig ott ül, amíg be nem teszi az utolsó darabot. Hogy nem hisznek a szemüknek, mert más ekkora gyerek már a harmadik játéknál lenne. És mennyire figyel, és rákérdez mindenre (Was ist das? :D). És ha nem ért valamit a játékban, akkor elmagyaráztatja magának. És ha valamit elmagyaráztak neki, akkor azt már tudni fogja a következö alkalommal is. És kétszavas mondatokat mond (németül), és látszik, hogy nyitott az új nyelvre. Mert van ám olyan gyerek is, aki hiába beszél már jol az anyanyelvén, a némettel szemben ellenáll. És mennyire látszik, hogy foglalkoznak vele otthon, mert a legtöbb gyerek mostanában csak a tabletet/handyt nyomogatja, és hiába ügyesek, ha a ceruzát sem tudják megfogni. Bezzeg a kisréce. És nem csak várja, hogy felajánlják neki a lehetöségeket, hanem kezdeményez és kér, pedig a legtöbben csak a felkínált lehetöségekböl tudnak passzívan válogatni. Bezzeg a kisrigó. És az óvónéni hallotta, hogy azt mondja délután az apukájának, hogy ma jó volt (az ovi). Persze TB lefordította. És hogy ez mekkora dolog már, hogy alig múlt két éves, és már nem csak, hogy saját véleménye van, de kérdés nélkül ki is fejezi, mert igénye van rá.

Szóval csupa ilyesmi. A lelkendezésbe a dadusnéni is beszállt, hogy ha ö benéz a csoportba, akkor Lili mindig puszikat dob neki. És hogy mennyire cuki már ez a gyerek. 

"Régebben te voltál az én hasamban, és megszülettél." - ez valamiért nekem nagyon tetszett. Talán mert ad egy plusz réteget a kapcsolatunknak, hogy nem csak ö volt az én hasamban, hanem én is az övében.

TL: Mindjárt megszületik babám!

én: És hogy fogják hívni?

TL: Nem tudom, megbeszéljük?

én: Hm, kislány lesz, vagy kisfiú?

TL: Jolánka lesz!

 Vacsoránál:

- Kész vagyok! Megettem! (és persze már mászik le a székröl)

TB: Nem is vagy kész, mi ez itt akkor tányérodon? (és rámutat egy sajtdarabra)

- Ein Polizei Auto!

Szóval kivágja magát minden helyzetböl. Ha mégsem, akkor egy leereszkedö Jól vaaan-nal még mindig meg lehet röhögtetni a szülöket. Mindenféle szerepjátékot szeret, kiosztja a szerepeket. Mostanában az orvosos a fö sláger, az oviban ö a Frau Doktor, szokott kapni köpenyt is, és végiggyógyítja az összes állatot. A múltkor fájt a fejem, megsimogatta, és betakargatott, hogy akkor jobb lesz ("Betakarlak, oké?" :D). A Mikulás orvosi táskát hoz neki, kíváncsi vagyok.

Én: Nagyon szeretlek!

TL: Nem. Apa szeret nagyon.

Én: De én is.

TL: Én apát szeretem. Téged nem szeretlek (ez egyrészt érthetö, hiszen én vagyok most az áruló azzal, hogy elmentem dolgozni, másrészt vigyorogva mondja, szóval lehet, hogy csak próbálgat)

Én: Nem baj. Én akkor is nagyon szeretlek téged.

TL: Én nem szeretem magamat. Csúnya kislány vagyok. 

Na ez az, amiért nagyon gondolkodom, hogy Marék Veronika Csúnya kislányát egy idöre kivonom a mese-forgalomból. Nyilván (remélem) nem érti még, és nem gondolja komolyan, de akkor sem tetszik ez a vonal. Föleg, hogy a könyvben szó sincs arról, hogy ne szeretnék a kislányt. Bár a csúf kiskacsa´t is hallotta már, talán abból rakta össze. 

Voltunk mesejátékon, ott meg azt kombinálta össze, mikor itthon mesélte Táltos Bandinak, hogy az ördög öreganyja (akit maximum banyának hívtak a mesében és egy seprü volt, arccal), az egy boszorkány. Nem is tudtam, hogy ismeri a szót. (a banyát is csak a Gryllus-föle Maszkabálból). De nem félt töle kicsit sem, a szünetben meg lehetett fogdosni a bábot.

 Szóval megvagyunk. Reggelente az apukájával bandázik a titkos házukban, néha a Balog kutyát is beengedik (az egy jó nagy ikeás plüsskutya, tkp családtag). Balettozik, TB megmutatta neki az 5 alapállást, vagy mit, azóta azt gyakorolja. 

A múltkor olvastam egy posztot, ahol a szerzö valaki mást fikázott, hogy bezzeg neki könnyü, mert tökéletes az élete. Igen, nyilván írhatnék én is negatív dolgokat Liliröl, és valamilyen szempontból életszagúbb lenne, ugyanakkor nem latom értelmét. Igen, ö is sír, meg felkelt engem éjjel, meg nem fogad szót, de húsz év távlatából pont le fogom szarni. Igazából már most is. Akkor meg minek írjam bele a kedvenc blogomba?

Most ezt publikálom, mert egy hete áll így félkészen. Képet majd késöbb.

Ma is majdnem elfelejtettem, hogy háladás van! Idén sem rendeztünk vacsorát a barátoknak, amit kicsit bánok, de TB úgysincs itthon (sosincs itthon), szóval úgysem lenne olyan igazi.

Napok óta írogattam magamban a listát, mert 2014 tényleg a háláról szólt, persze a nagyját elfelejtettem, leginkább azért, mert ma kora reggeltöl ezerrel dolgoztam, aztán háromra berohantam az AKH-ba, hogy egy romantikus két és fél órás meetingen vegyek részt a fönökömmel. Az elöbb nem mondtam igazat, Táltos Bandi sokszor van itthon, például amikor én nem vagyok itt, mert akkor ö vigyáz a kisnyúlra.

Na, és mindeközben arra gondoltam, hogy úgyis ezért vagyok a leghálásabb, hogy van munkám, söt, annyi munkám van, hogy még a hálaadás is kimegy a fejemböl. 

A fönök meg megvolt elégedve.

Szóval nem kezdödött könnyen az év, de valamiért baromira meg voltam róla gyözödve, hogy minden rendben lesz, és szeretni fogom 2014-et. És tényleg. Még ha volt is pár sötét pontja, egyik sem volt sötétebb, mint a megelözö évek sötét pontjai, és igen, ennek is lehet ám örülni. 

És van munkám.

És Lili egészséges, okos, ügyes, kedves. Ha nagyon akarnék, tudnék érte aggódni, de annyira nem töröm magam. Rendben van, és kész. 

És van munkám.

Táltos Bandi igazi lányos apuka lett idén, akit Lili egy szempillarebbenéssel húz be a csöbe. Sokat vannak együtt, rengeteg játszanak, és ez jó. Nagyon jó.

És van munkám.

És újra a társadalom aktív tagjának érzem magam, aki (nek van pénze és) elmegy vasárnap koncertre a családjával, meg gyerekmesejátékra a lányával.

És van munkám.

És megint szépül a lakás mert TB segít a házimunkában, vannak terveim, és meg is fogom valósítani öket.

És van munkám.

És nem jövök zavarba attól, hogy az ovi plusz 10 eurót kér decemberre. Egyébként az oviért is hálás vagyok, mert Lili szereti, és ök is szeretik Lilit, és amikor új benti cipöt kapott, az óvónéni az elsö pillanatban észrevette és nagyon megdicsérte, és ez engem megnyugtat, mert úgy képzelem, hogy nagyon odafigyelnek rá. És mert Lili olyan szavakat hoz haza, hogy wunderschööööön (csodaszép) és nem olyat, hogy deppert (hülye). 

És van munkám.

És a kórházba vidáman megyek be minden reggel, mert nem a gyerekemet kell látogatnom (még mindig sokkol a látvány).

Mi is van még.

Persze a család. Az enyém, TB-é, a miénk. A biciklim. Lili biciklije (annyira cuki darab, hogy mindig nevetnem kell, ha ránézek). A projekt management kurzus. A családi születésnapok. Tszm. A zsák dió az ebédlöasztal alatt (valaki nem segítene megtörni? föznék neki teát, dumálnánk, ilyesmi). Minden segítség, ami az elmúlt évben kaptam. A barátaim. Az iPhone-om. Az esti teák, amiket a kisfelhö lefektetése után fözök magamnak. Ez az egész elmúlt év, és minden ami vele járt.

Köszönöm.

Este lámpaoltás, esti puszi után:

- Anya! Mindjárt megszületik babám! Pocakomból! 

- Juj de jó, kisbabád lesz?

- Aha! (a sötétben is látom, mennyire ragyog)

- És mit fogsz vele csinálni?

- Ölelgetni!

Az érzelmi nevelését befejezettnek tekintem.

Kb 13 éves voltam, mikor növérem bevitt abba a finn kutatóintézetbe, ahol dolgozott volt. A régi kollégák érkezésünk pillanatában (kora délelött) beszélgettek, hozzávetölegesen 180 fokban elfordulva a munakgépeiktöl, volt, aki akkor érkezett. Eléggé megörültek nekünk, és pár perc után indítványozták, hogy menjünk le a kávézóba inni egy kávét. A kávezó úgy 10-15 perc sétára volt, több épületen is át kellett vágnunk. Nem emlékszem pontosan, mindenesetre gondolom nyilván ittunk valamit, folyt a beszélgetés, majd 10 perc séta vissza az irodába. Akkor kiderült, hogy tulajdonképpen mindjárt ebédidö, lecsekkolták az emailjeiket dolgoztak kicsit, mi elbúcsúztunk, ök meg indultak a távoli kantinba enni, kávézni és beszélgetni.

Ez az élmény indított el a természettudományi pályán. A korai benyomást késöbb még több budapesti tapasztalat erösítette meg, de azt hiszem, az elsö, az mindig különleges.

Csütörtökön bementem a munkahelyemre, fél tíz körül, mert Lilinek nehéz reggele volt. Lecsekkoltam az emaileket Egyeztettem az útvonalat egy kollégámmal, fölnyaláboltam a hivatalos papírjaimat, és elindultam a személyzeti osztályra, aláírni a szerzödésem. Az út 14 percig tartott, több épületen is át kellett vágnom, eközben egyszer sem léptem ki az utcára, a háromnegyed távnál megtaláltam a menzát, és csak egyszer tévedtem el, de pár perc alatt korrigáltam. 

A deja vu-tól könny szökött a szemembe, azt hiszem, teljesült egy ifjúkori álmom.

(azóta megjártam a mosodát a munkaruháért (6-7 perc) és a kantint (9 perc) is) 

Még a nyáron mondta a bátyám, hogy jó lenne, ha nem mennénk el csak úgy a tény mellett, hogy a szüleim pincéje idén száz éves. A dédnagypapám építette, gyerekkorunkban a tetejéről remekül be lehetett látni az udvart meg az utcát, és akkoriban egy barackfa is odalógott, az év megfelelő időszakában enni is lehetett róla. Plusz nem volt az ember szem előtt, ami gyerekkorban ideális.

Mióta a szüleim felújították, omló vakolat híján már sokkal nehezebb felmászni a tetejére, de azt hiszem, ez csak idő kérdése és megoldódik. Bent pedig sokkal szebb lett, lepucolták a régi téglákat, és lógó százas izzó helyett lámpa is került bele.

Minden nap egy alma, az orvost távol tartja - a borosüvegeket a jobb alsó jótékony homály fedi

A Pincefesztet az szeptemberi-októberi szülinapokkal vontuk össze, ami nem biztos, hogy jó döntés volt, mert igaz, hogy korán sötétedett, és hangulatos volt, de amíg meleg volt, addig jöttek a szúnyogok, aztán meg hideg lett. De volt egy bő óránk, amíg kint ücsörögtünk, meggyújtottunk egy csomó mécsest, zsíros kenyeret ettünk meg töltött tojást, borozgattunk és ünnepeltük a pincét. Meg a családunkat.

Ugye, milyen szép?

Belecsaptam a közepébe rendesen.

(és úgy szerettem volna még írni a projekt management tanfolyamról, de ki emlékszik már arra)

(annak, hogy írok, sajnos a rövid ö-k és ü-k az ára, mert a munkás gépemen csak ilyesmik esnek kézre, remélem, nem bánjátok)

Szóval elöször nem akartam semmi konkrétumot írni, amíg nincs meg a szerzödésem. Aztán meg hirtelen a kellös közepében voltam egy dolgozó anya hatáidökkel plusz beteg gyerek otthon, plusz régebbi határidök elmaradva, plusz gyönyörü idö van, ki kell mennünk, amíg  lehet - helyzetnek.

Tündér Lili ugye derekasan tartotta magát, utoljára májusban köhögött, de mostanra kiengedett, és egy hétig betegeskedett, nem ágynak esve, de annyira igen, hogy bölcsibe ne kelljen menni. Mindegy, megoldottuk, szerencsére mivel késön adtam le a papírjaimat, hivatalosan csak egy héttel késöbb kezdtem (és nem november 3-án, ahogy eredetileg volt). Ettöl függetlenül persze dolgozni azt kellett, de mivel nem volt hozzáférésem a benti rendszerhez, otthonról csináltam mindent.

Ja, eddig azt sem írtam, hogy mit: postdoc tudományos munkatárs vagyok az AKH-ban. Az AKH az a szépnevü Allgemeines Krankenhaus, vagyis általános kórház, ami szerény neve ellenére egy monstrum, két 21 emeletes tömbbel és számtalan egyéb épülettel a területén. Tulajdonképpen a bécsi klinika, orvosokkal, medikusokkal meg rengeteg beteggel. Ez elég fura, és minden reggel hálás vagyok, hogy a saját lábamon megyek be, és a saját lábamon megyek haza. Nem tudom, meg fogom-e valaha szokni. 

És nem gondoltam, hogy valaha számítani fog, de baromira örülök, hogy ennyi orvos között a fönököm úgy mutat be, hogy Dr. Holgersonné. Ezek nem viccelödnek, ami a címeket illeti, igazi orvosok, hahaha (minden orvos rokonomtól booooooooocs! :)). 

Hát ez van. Igen, 3 éve úgy fejeztem be a doktorit, hogy soha többet kutatás, és most mégis, de eddig tetszik, ami fura és új érzés. Úgy gondolom, hogy nem múlt el nyom nélkül ez a három év, volt idöm megváltozni. Persze jönnek elö a régi rossz emlékek, de azt hiszem, eddig helyükön kezeltem öket. És a múltkor a titkárnö a kezembe nyomott egy szakmai újságot, én meg érdeklödve mélyedtem el benne. Bizony. 

Ma hazafelé a szürkületben rengeteg óvódás meg kisiskolás csapatot láttam a kis lámpásaikkal. Szeretem ezt az ünnepet, és úgy örülök, hogy most már Lili részt vesz benne. Jövöre libát is sütök, bár azt sosem értettem, hogy miért ök húzzák a rövidebbet a sztoriban. 

(Nincs hosszú ö-m) 

Tszm, megérkezünk a temetőből, A nagyok segítenek a kicsiknek vetkőzni. Lili már zokog.

- Luca! Zita! (unokatestvérek) - alig tud beszélni, annyira sír

- Mit csináltak?

- Le -he- vették! brühühü! Sa -ha-pkámat! brühühü! Sá-ha-lamat! Sze-he-re-he-tetből!

Mind együttéreztünk.

______________

Jön szopizni. Kérdezem, miért, éhes vagy?

- nem.

- Szomjas vagy?

- Nem.

- Akkor miért?

- Sírós vagyok.

______________

Kiveszi a mandarint a kezemből, hogy majd ő meghámozza.

-Én vagyok. Ebben. Férfi. A házban.

Hát vége a projekt manager kurzusnak, nagyon élveztem.

Tényleg nagyon élveztem, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni. Nagyon sok mindent köszönhetek az egésznek (és főleg az ams-nek -a munkaügyi hivatalnak-, hogy kifizette szó nélkül), jó társaságot, szuper hétköznapokat, tanulást, új munkát, nyelvgyakorlást, koránkelést és az érzést, hogy egy ideálisnak abszolút nem mondható helyzetben is sikeres tudtam lenni. Még írok erről bővebben, de most nem találom a szavakat.

(igen, tudom, a címben az öregedtem szó nem túl szerencsés, nem találtam jobbat, ami ne lett volna modoros. De amikor az utolsó napon a mellettem ülő srác kihúzta a papírhegyek alól az első nap írt névtáblámat, úgy éreztem, hogy valaki egészen más voltam, mikor azt írtam) 

A tíz hét alatt szinte mindig biciklivel mentem, napról napra láttam, hogy őszül meg Bécs, ez is annyira jó volt, az egyre csípősebb reggeleket sem bántam, sőt. Annyira hálás voltam az egész élményért, hogy a napi egy óra fix testmozgás mellett meg sem érzem a napi 8 óra ülést, hogy mindennap átmegyek a Práteren, és a Dunán, hogy avar illat van, meg víz illat, és hogy dacára az extrém kevés alvásnak és a koránkelésnek, mire leértem az utca végébe, már mindig friss voltam. És hát persze hihetetlen szerencsés voltam az időjárással.

(amikor a napi 14 kilométer kezdett uncsi lenni, kiegészítettem a programot egy színházas kitérővel, hogy hazahozzam Lilit, aki bent ült Táltos Bandi próbáján, meg hetente egyszer bementem az új munkahelyemre is, ami nyilván a másik fele a városnak, na azokon az estéken, meg főleg a másnap reggeleken azért elgondolkodtam az éves bérleten)

És persze néha muszáj volt fényképezni, mert az ember ilyen mániákusan meg akarja örökíteni azt, amikor jól érzi magát. Igyekeztem visszafogni magam, de így is összejött annyi, hogy a természetre kihegyezett virtuális bécsi sétára vigyetek benneteket:

"Házunk előtt folyik el a kanális, abból iszik még a gólyamadár is"

mondjuk a mi házunk azért messze van innen. Donau-kanal borongós reggelen

ez már a Prater. Kihaltnak tűnik, pedig ott vannak a vizen a kacsák, meg egy csomó reggeli futó, iskolába sétáló meg persze a bisiklisek

Prater, Hauptalle (Főfasor). Borongani itt is lehet, de az Allé az egyik legvidámabb szó, amit ismerek. És ősz illat volt, bár a fák itt még zöldek (vadgesztenyék, amikor elkezdtek hullani, örültem, hogy én sisakban járok arra, volt, akit eltalált. És az utat naponta mossák, hogy ilyen tiszta legyen)

Ugyanaz, csak pár héttel később. De mondom, nehéz volt leállni, hogy ne fényképezzem minden reggel. 

És akkor már csak megkerültem a Pratersternt, végighajtottam a Lasallestrassén, és máris jött A Duna: 

A Reichsbrückén mentem át egyébként mindennap. Állítólag ez a híd egyszer összeomlott, mert nem kalkulálták bele, hogy reggelenként csak az egyik oldalát fogja a nap sütni.

A kurzus elején még így sütött a nap, mikor erre jártam, aztán egyre lustult a napfelkelte:

Na jó, felhők nélkül ez pont egy világosabb kép, de az látszik, hogy még csak épp kel fel a nap. Ez egyébként az Új-Duna másik ága, az előző képhez képest már átmentem a Duna-sziget felett. Ennél a pontnál egyébként mindig ugyanaz jutott eszembe: Ááááááááááááááááá.

Aztán a tanítás után hazaindultam

És itt sajnos nem jön át, mennyire gyönyörű kék a víz. A reggelinél kicsit visszafogottabb, de hasonlóan mélyről jövő Áááááááááá.

A hídra felhajtván enyhén emelkedik az út, itt történt meg velem egy szeles viharos napon az a különösen kínos helyzet, hogy tekertem mint állat, de egy futó leelőzött. Még ő is röhögött egyébként, annyira abszurd volt az egész, kicsit beszélgettünk a felületeink különböző méretéről, és persze amint csendesült a szembeszél, simán lehagytam. Csak hát mégis.

Ennyire tiszta egyébként az Új-Duna bal ága

Ez már a Práter megint, a vidámpark mellett. Délutánonként itt percenként felhangzik a sikító ááááááááá (persze olyat sosem sikerült fényképeznem, ahol a hullámvasút szerelvénye is látszik)

A Hauptalle oldalsávja. Áááááááá.

Ez itt kábé félúton van hazáig, jönnek az emelkedők, meg a városi környezet, de jó volt tudni, hogy másnap ugyanez az élmény vár. Hiányozni fog.

Tele a lakás muslicákkal, amiket Lili áhitatosan csak méhecskéknek hív.

Ma meg nézegetünk egy természetről/erdőről szóló mesekönyvet, rámutat a borzra: Mosógép!

Én:???

Lili: Igen anya, úgy hívják, hogy mosóGÉP!

Tisztáztuk.

(egyébként nagyon ügyes, és minden állatot tud, csak a borz meg a mosómedve némileg ritkán kerülnek szóba. A mosógépet meg magától is betölti, csak még nem elég magas ahhoz, hogy lássa, hová önti az öblítőt az adagolófiókban, úgyhogy még kénytelen vagyok én vezetni a háztartást)

Tündér Lili ma debütált a Theater an der Wienben, Bécs második operaházában. Szerepe szerint egy kis bölcsist alakított, akit apa először vitt be a dolgozójába. Nagy átéléssel játszott, a jelenetben több fehérruhás férfiszereplő és egy nő közreműködésével múlatja az időt, a kezdetben marcona alakok természetesen egyre jobban ellágyulnak, papírt hoznak és ceruzát, rajzolnak, régi kellékek között plüssállatot keresnek, tornáznak és más cirkuszi mutatványokkal kedveskednek a vendégnek, aki ezt láthatóan élvezi.  

A csöndes, csak felszín alatt fortyogó feszültségekkel operáló dráma akkor teljesedik be, mikor belépek én, a munkából hazafelé tartó megfáradt anya. Az ifjú színész arcáról olvasni lehet a mondatot, amit mostanában a való életben szavakkal fejez ki: Nem így gondoltam, anya, nem így gondoltam. Egész testével játszik: a székről nem mozdul, a játékban továbbra is tüntetőleg részt vesz, kisujja legapróbb mozdulatával, mint egy karmester irányítja a már egy tömb vajjá összeolvadt színésztársakat.

Én kitartok, a librettó szerint egy ponton megtörik az ellenállás, a díva fáradtan emeli integetésre a kezét, és halkan Tschüss, pa-pa-t rebeg a kollégáknak, a férfikórus lágyan énekeli a végső kérdést: Mikor jössz hozzánk újra, Kisnyúl?. TL a választ fontolgatva lassan araszol a függöny felé, megfogja a kezem, még visszafordul egyszer: Auf wiedersehen! Ezzel az ígérettel távozik a jelenetből, a zenekar még befejezné a keringőt, de ekkor felhangzik

a TAPS.

Nem tudok betelni vele, hogy beszél. Szépen, szabatosan, egész mondatokban, és csak ritkán érthetetlenül. Olyanokat például, az apja karjában heverve, hogy: Nézem a felhőket. 

És: Megmutatom megint, milyen ügyes vagyok. És tényleg megmutatja. És tényleg nagyon ügyes.

Meg árulkodik is, a nagyapjára: Mindig megfogja a fejem!  a testi kontaktust nem nagyon bírja, ehhez képest őt mindenki puszilgatná, az oviban ő a "mi kis Lilink", akit mindenki ölel, simogat, Lili meg vagy tűri, vagy felháborodik.

Tanulság: ne szóljunk egy kétévesnek, hogy mosolyogjon, mert nem biztos, hogy érti a feladatot

Az ovit jól viseli, alszik, eszik, játszik. A némettudás nagyon hiányzik, de azt az öt tíz szót, amit aktívan tud, azt használja, és a többieket is terelgeti: Isabel, Haende waschen! (Isabel, kézmosás!) Philip, nein! Az óvónéni szerint ismeri németül a színeket és az állatokat, de pontosan nem tudom, mennyit. A Hund (kutya) meg az ein Krokodil szokott itthon szóba kerülni. A számneveket 1-től 10-ig tudja németül, és kb ugyanannyira tudja számolásra használni, mint magyarul (háromig biztosan).

Itt olyan kisbabás, imádom. Az ovi lépcsőjén. Mikor látta, hogy fényképezem, megkérdezte, hogy "Anya, leüljek?"

A kézmosást itthon utálja, és többször próbál eliszkolni, illetve ahogy hazaérünk, kijelenti, hogy nem kell kezet mosni. Vagy ha én jövök meg, akkor meg szadista kis fényekkel a szemében utasít, hogy anyaaa, kézmosáás! Nem mintha én nem mosnám meg egyébként is, de szerintem ilyenkor azt hiszi, hogy most kitolt velem.

Szívesen terelget egyébként bárkit, Bandira is rászól, ha biciklizünk hogy Apa, fogd a kormányt! (én viszem, nem TB). És mostanában jó sok dologról derült ki, hogy Nem szabad! (például anyának reggel visszafeküdni az ágyba, főzni, telefonálni, illetve bármit, ami nem Lilivel való foglalkozás :)

Isabel egyébként az új barátja (illetve Martint sem felejtette el, csak hát gondolom Martin mégiscsak fiú), ő is kétéves, pár hónappal idősebb csak. Hosszú, sötétbarna haja van meg nagyon nevetős barna szeme. Az óvónéni szerint egymás mellett ülnek a díványon, mindegyik olvas egy könyvet, és amikor végeztek, akkor cserélnek.

És le is ült. Nem tudom, honnan vette, lehet, hogy az oviban fényképezték őket ülve?

Olyan jó látni egyébként, ahogy változik a hozzáállása a némethez. Felfigyel, ha Pallitsch néni beszél, vagy megkérte múltkor Delphine-t, hogy meséljen neki, és több szóra rákérdezett külön a képeskönyvben. Pont úgy, ahogy a magyart tanulta egy éve. A boltban Táltos Bandival viccelődtek a német számokkal, és Lili rámutatott a zsömlére, hogy mi ez. TB mondta, hogy hát zsemle. Neeeeem, mi ez? Zsemle. Neeeem, mi ez? Itt Bandi kapcsolt, mondta, hogy Semmel. Erre felcsillant Lili szeme, hogy igen! Szóval jó sok szó lehet már a fejében, csak nem mindig jut eszébe.

Én már hallottam, de Bandit meglepte ma a boltban azzal, hogy a csokira azt mondta, Lecker! (finom) És ha készen van bármivel, akkor felkiált, hogy Fertig! (kész)

Alkudozni nagyon tud, felemelt mutatóujjal, hogy Még egyszer! Utoljára! Anya! Még egyszer-kétszer! 

Lett kiskonyhája, még kicsit csinosítom, aztán jönnek a fényképek! Azóta sokszor odaáll, és főz egy kávét. Ez csak a családomnak lesz vicces, de mit gondoltok, mióta mondogatja az asztalhoz ülve, hogy: Csak ez a kis kávét megiszom? :)))

Lapozgatja a könyvet, és meséli a történetet. De néha úgy hoz oda könyvet olvasásra, hogy Anya, én ezt nem tudom elmesélni. Te meséled. Egyedül.

Azt, hogy egész nap nem vagyunk együtt, ebben a hónapban kezdte igazán megérezni. Nagyon igényli, hogy amikor otthon vagyok, akkor főleg vele foglalkozzak, ami nem mindig jön össze, és vagy emiatt, vagy nem, de az elalvás is nehezebben megy. Ha nem lát, akkor elmolyol az ágyban este tízig, ha lát, akkor viszont kellek, nagyon. Annyira sajnálom, érezhetően fáradunk bele a mindennapokba. Ráadásul az alvása is felborult, próbálom visszaterelni a 8-as fekvéshez, de nehezen megy, mindig közbejön valami.

A parkban. 

Az egyensúlyán lenne mit fejleszteni, és ez kihat az egész mozgására. Próbálgatjuk a futóbiciklit, de utálja, hogy eldől, ha nem tartja, fura a kismotor után.

A többi gyerektől egyrészt tart, másrészt meg nagyon tetszenek neki, talán ez is a német miatt van, hogy nem érzi magát biztonságban, ha nem tud kommunikálni. A múltkor viszont nem menekült el a körhintáról, amikor két nagyobb fiú is felszállt, és teljesen megbabonázva figyelte a kunsztokat, amiket csináltak menet közben. Persze utánozni is kellett, de szerencsére nem túl vakmerő.

És annyira rugalmas a jövő-menő (nekünk segítő) rokonokkal! Meg úgy általában bárkivel. A neveket, meg a rokoni fokozatokat mondjuk elég önkényesen kezeli, a nagynéném is nagyanyó, de azt hiszem, csak az apja lánya, akinek mindig én magyarázom el, hogy ki kicsoda a saját családjában. És miért ne lehetne valakinek 3 nagymamája? 

Gergőt, egy nem kicsi barátomat meg simán Gergőkézi. Igaz, amíg nem találkoztak, csak beszéltünk róla, azt hitte, egy kisfiú jön hozzánk, aki majd játszik vele. 

Mi is írhatnék még. Annyira tökéletes, hogy arra nincs szó.

Hamvasnak vannak ilyen esszéi, hogy hogyan kell bepakolni a táskát utazáshoz.

Én meg rászoktam erre a kirándulós-kalandos hasonlatra, de sokkal egyszerubb így.

Az jutott még eszembe, hogy egy gyaloglós túrán sem sírok, hogy nincs elektromos fogkefém. Otthon van, de ha az ember egy kalandra indul, akkor ilyesmit nem pakol (és cipel), igaz? És boven nem minimalista csomaggal jöttem, szóval nem panaszkodhatom.

Egy dolgot viszont ma eldöntöttem: azért, mert valaki lusta volt rendesen bepakolni, én nem fogom neki (többet) kölcsönadni a fogkefém.

Érti ezt még valaki rajtam kivül, vagy most vesztem el az olvasótáborom? :)

Mert megígértem egy blogolvasó hozzátartozómnak (hello, Jucus!), hogy konfettieső lesz a blogon, ha elérek a következő vegyesboltig. Nem is csak vegyesbolt, hanem turistainformáció és elsősegélynyújtóhely, tiszta a wc és bankautomata is van.

Szóval most örülök.

Részleteket meg majd akkor, ha már minden konkrét lesz.

Menő lenne olyan kijelentéseket tenni, hogy nem hiszek a nevelésben, de a helyzet inkább az, hogy bár elég erős nepnevelői hajlamaim vannak, a gyereknevelésre nem igazán vagyok alkalmas. Nem vagyok az a tipus.

A kistulipán mostanában nyitott ajtónál szeret elaludni, gondolom szereti, hogy beszűrődik még egy kis fény, szoktam hallani, ahogy ilyenkor még dumálgat magának, vagy a becipelt és gondosan betakargatott  kisautót  mozdonyt  játékokat tartja szóval. Ma viszont külön szólt, hogy jól csukjam be az ajtót. Csodálkoztam, de gondoltam biztos fáradt már, én is pont zörögtem kint, zavarhatja. Kicsit később bemegyek, látom, hogy felkapcsolta a kislámpát, és nagyban folyik a játék. Szóval ezért kellett becsukni, hogy ne derüljön ki mindjárt. Két éves, mi lesz itt később?

(ja, erről jut eszembe, minden kis valódi és képzelt bibijét be kell kenni, krémezni nagyon szeret. Sebeket és sérüléseket is azért vizionál magának, hogy aztán jól bekenhesse. A múltkor is fájlalta a térdét (ez azóta tropa, mióta először elolvastuk, hogy Boribon elesett a kiránduláson, és Annipanni egy zsebkendővel bekötözte a térdét), mondom én, a jófej anyuka, hogy hozom a krémet, bekenjük. Erre szinte rémülten mondja, hogy nem! nem krémezzük! mama! nem krémezzük! OK, nekem mindegy. Este láttam meg, hogy az ágy mellé ledobált díszpárnán van egy fura folt, meg mellette leesve a krémes tégely, kisebb tócsában. Összeállt a kép.)

(nem, nem verem meg a gyereket a krém szétpacsálásáért, még csak nem is szoktam vele kiabálni, de rászólok)

(mielőtt a tárgyra térnék, hadd meséljek el egy történetet, amit eddig elrettentésül viccként meséltem mindenkinek, hogy ilyen is van. Szóval egyszer egy családnál voltunk bátyámmal, nemmagyarországon. Szülők, két nagyobb (23+) fiú, meg egy tízéves kislány, C. Akkoriban úgy egy hete ott nyaralt náluk az apuka keresztapjának a lánya is, ugyancsak tízévesforma. Ennek a lánynak a nevét nem tudtuk, ami kezdett kínos lenni, megkérdeztem hát titokban az egyik fiút. Azt mondta, fogalma sincs, megkérdezi az anyukáját. Az anyukája SEM TUDTA, úgyhogy kihívták C-t, hogy megkérdezzék tőle. C szerencsére tudta. EGY HETE ott nyaralt a ROKONgyerek, de nem tudták a nevét :DDDDD, ezen még három napig nevettünk. Meg néha még most is, ha eszembe jut.)

Lili bölcsijében két óvónéni van, egy dadus-szakácsnő, és egy asszisztens. Rájuk bízzuk szemünk fényét nap mint nap. Az egyik óvónénit Angelának hívják. A másikat... őőőő.... hát, nem tudom. Megkérdezem, Táltos Bandi sem tudja. És a dadust? Passz. Az asszisztenst már meg se említjük. Megkérdeztem Lilit, de ő se tudta. Bár rövid gondolkodás után azért kibökte, hogy Tante Sandra, ami hihetőnek hangzott. Még jó, hogy legalább egyvalaki figyel a családban. 

Mostanában azért könnyen elvesztem a fonalat. Úgy értem, a minden rendben van fonalat, és akkor nem vagyok túl jó társaság, sem magamnak, sem a körülöttem levőknek. A standard problémám, miszerint nem értek semmihez, nem vagyok jó semmire (illetve a gyereknevelés egészen jól megy, csak ebből nem fogom tudni kifizetni a lakbért), nem tudok németül, nem tudok elég jól angolul, sőt, néha magyarul sem, soha nem lesz munkám, és még sorolhatnám, van más is, cifrább is. És, hogy őszinte legyek, ilyenkor baromira be vagyok szarva. Igen, tudom, úrinő ilyet (így) nem ír le, de bármilyen más formában sajnos nem adja át az (élet)érzést.

És akkor a múltkor bevillant, hogy igaziból az egész egy kaland. Az a fajta, amikor nem pontosan tudod, hogy mire vállalkoztál, de jó a társaság, és igaziból remekül érzed magad, akkor is, amikor este a leégett hátadat próbálod bekenni. Vagy szúnyogcsípéseket számlálsz. Meg horzsolásokat. Meg elúszott a folyón a hálózsákod. Meg a sátor. Ami maradt, az is csurom vizes. De legalább a táj szép, és nincs annyira hideg.

innen

Vagy az a fajta, amikor a helyi buszjáraton zötykölődsz, a csomagod megrágcsálja egy kecske a busz tetején, és ha a sofőr átmegy a szerpentinen a szembesávba, hogy be tudja venni a kanyart, akkor 3 kotkodácsoló tyúk esik a nyakadba. És nem vagy benne biztos, hogy a busz tényleg arra megy, amerre te szeretnél eljutni. És a másik busz, amin a többiek ültek, jobbra fordult, ahol a tiéd balra. És jó ideje már csak sziklákat lehet látni, bár nekem speciel az pont tetszik.  

innen

Szóval rájöttem, hogy igaziból ez csak egy kaland, és igaz, hogy elúszott a hálózsákom, hogy az út egyre zötykölődősebb, és nem biztos, hogy kitart a csoki a célig, főleg, mert nem egészen látom át, hogy két napra, vagy egy két évre vagyok-e a céltól (illetve, hogy van-e cél egyáltalán, vagy csak a következő vegyesboltig szeretnék-e eljutni,hogy feltölthessem a készleteim), de azért azt hiszem, élvezem, még akkor is, ha nem tudom pontosan, miért. 

De például azért biztos, mert most rájöttem, hogy ez az egész inkább egy kaland, és nem kihívás. Utálom a kihívásokat, pedig mostanában nagyon divatos lett, és mindenki ezzel jön. Minden rendes dolgozó embernek kötelessége szeretni a kihívásokat, minden rendes álláskereső alig várja a kihívásokat, az élet maga egy gigamega kihívás, és végre rájöttem, hogy én ettől hányok vagyok rosszul. Nem vagyok egy versenyszellem. Rendes augusztusi oroszlán szülött vagyok, aki nyerni ugyan szeret, de a verseny már méltóságán aluli. És a kihívás, az mindig verseny, mindig van egy kihívó, valamit vagy valakit le kell győzni, küzdeni kell, meg harcolni, meg feladatot megoldani. Ott vagy az utolsó vérig, vagy feladod. 

Fárasztó, és utálom, mert nem szeretek küzdeni, mert a természetemtől távol áll, hogy versenyezzek. Igazából én ezt élvezni szeretném, és élvezném is, ha nem kéne szoronganom attól, hogy alulmaradok a versenyben. Élvezem, hogy olyan dolgokat csinálok, amikről azt hittem, hogy nem is vagyok rá képes. 

Szóval most rájöttem, hogy teszek a kihívásra, mikor ugyanazt hívhatom kalandnak is, kalandnak, ahol nem kell küzdeni, csak megélni, meg átélni, meg röhögni a vízhólyagos lábon, meg hogy csöpög a víz müzliszeletből. Ahol a horzsolás szép emlék (és nem harci sebesülés) , mert igaz, hogy akkor baromira fájt, de mégis továbbgyalogoltam, és erre tök büszke vagyok azóta is. És itt is lehet picsogni, csak akkor pont a lényeg veszik el, mert ezt igaziból én akartam csinálni, én akartam kipróbálni, és hogy igaziból ez jó. 

Szóval mostanában, ha elvesztem a fonalat, akkor arra gondolok, hogy ez egy kaland, nincsenek kötelességek, és nem lehet veszíteni, és így mindjárt nagyobb kedvvel cipelem a hátizsákom.

 innen  A képnek nem sok köze van a szöveghez, csak hegyen túrázó hátizsákos képet kerestem

úgyhogy most gyorsan leírom, milyen jó kis vasárnapunk volt. Reggel útjukra bocsátottuk az itt éjszakázó nagybácsikat (akik tényleg nagyok, és Lili úgy eltörpül a kezükben, irtó vicces). Tegnap a kisnyúl teljesen odavolt, hogy itt voltak, húzta-vonta őket, nem is volt szívem korán ágybatenni, annyira élvezte a kitüntetett figyelmet.Ezért délelőtt 10:20-ig aludt, akkor már tudtam, hogy ebből nem lesz szieszta ebéd után. Mindegy, duplóztunk nagy egyetértésben, Lili szerintem dolgozza fel a nyári élményeit, mert megépítette a Duna-partot, a kisemberek nagyokat ugrottak a vízbe (höhö, ahogy Lili egyébként sose) aztán annyira belelovalta magát, hogy kitalálta, menjünk ki tényleg a Dunához.

Én meg annyira jófej anyuka vagyok, hogy pikk-pakk bepakoltuk a frissen főtt kukoricát, meg a tegnap csirkét a hátizsákba, és kibicikliztünk a Kaisermühléhez (ami ugyanaz a víz, mint az Öreg-Duna, csak egy szabadstrand). (6km, a kishangosbemondó fékilométerenként kiabálta szét a városban, hogy Duna-paaaaart! Megérkeztüüüüünk!). Persze amint kiterítettük a takarót, és elővettük a kukoricát, eleredt az eső, de maradtunk és kitartottunk, ezért inkább elállt. Eszegettünk, mesét olvastunk, hattyúkat etettünk és néztük a többi embert, aztán levezetésképpen játszótereztünk egyet. Ott megnéztünk egy kávébarna kiscsecsemőt az apukája karjában, Lili ki is jelentette, hogy "ezt a babát hazaviszem". Aztán mégiscsak kettesben indultunk csak hazafelé, nem is értem.

Itthon már csak gyors (haha) vacsora, fürdés, és a hétórás altatásba mindketten bealudtunk. Annyira féltem, hogy ha dolgozni kezdek, nem lesznek jó programjaink, de most nagyon meg vagyok elégedve a hétvégével. És a lakás is gyönyörű, helló eredményes királylány-énem, jó újra látni.

Bohóckodik a hattyúknak

Vagyis ezzel az elhatározással ültem le ide, de újraolvasva nem is olyan rémes. És úgy döntöttem, mégis lesz kép róla:

Telepakolva sajnos már nem látszik annyira a türkiz.

A kutyatáskának is lett helye

Ahogy írtam, délután bementünk a városba, az egyik barátnőmmel, meg a lányával találkozni, és véletlenül egy gyereknapi forgatagba kerültünk a Karlsplatzon (a hétvégén az egész város tele van programokkal). Az a pár óra annyira kikapcsolt, megbocsátottam a nyárnak, hogy olyan volt, amilyen. Igazi nyáresti meleg volt, sok zenével, sétálókkal, néztünk akrobatikus táncosokat (Lili persze a saját koreográfiájával volt elfoglalva, mit neki három ember egymáson... illetve azt mindenképp ki akarta próbálni, hogy milyen, amikor a vállamon áll), meg szellemkastélyba mentünk, ahol UV-fényben világító bélyegzőt nyomtak a kezünkre. Meg volt ugrálóvár, elég nagy őrület volt bent (ingyenes volt), úgyhogy a kisbéka csak a szélén szökdécselt, meg barkácsrész, ahol a nagyobbak szögelhettek, fűrészelhettek, polcokat építhettek, meg egy csomó koncert, kicsit talán túl közel is egymáshoz. Kint is vacsoráztunk, ez teljesen Lili ötlete volt, szerencsére nagyon gyakorlott anyuka vagyok, és volt nálunk joghurt, kiskanál, ilyesmik. Játszótereztünk, nézelődtünk, figyeltünk. Még igazi tündért is láttunk, Zöld hosszú ruhában, szárnyakkal sietett épp valahová. Tök jó volt elképzelni, hogy tényleg tündér, és így mászkálnak közöttünk. De voltak igazi vásári mulatságok is:

Egy ilyen óriásbaba táncolt az egyik sarokban. Ott a lámpa felett a hold.

Mostanában ritkán jutunk ilyen jeles napokon messzebb, mint a Karlsplatz, legalábbis a tél egyetlen igazán családi napján is odamentünk adventi vásárba. Szóval nem tudom, máshol hogy van, de a Karlsplatzon (ami a Belváros egyébként nem annyira jóhírű része) mindig kicsit hippiszerű fiatalok szolgáltatják a szórakozás jórészét. Ez sok újrahasznosított alapanyot, meg egy csomó kreativitást jelent, télen például egy mindenféléből összeszerelt, szülők által biciklivel hajtható körhintán szórakoztunk legtöbbet. A mindenféle tényleg mindenféle volt, kisláda, ventillátor, síléc, habverő, hajóorr, duda, biciklilánc, bármi. Most a szellemkastély volt ilyen buhera, de nagyon jól megcsinálták a srácok, és a tetovált, kopasz kapuőrt is bírták a gyerekek. Pedig nem csak a hordozókendős, szőröslábú anyukák jönnek oda a családdal, hanem kb mindenki. Például egy 93éves nénivel is dumáltunk egy sort, aki nagyon belelkesült az akrobatikus tornászoktól, a lelkemre kötötte, hogy Lili fog majd sokat mozogni.

Hétkor kezdtem a hazaút-projektet, de csak nyolckor sikerült elszakadnunk a tértől, meg a hangulattól. Akkorra a porcukros-palacsintaillat már erősen keveredett a marihuána illatával. Néztük még egy sort a tér közepén levő hatalmas tavat, nagyon varázslatos volt a szürkületben, a partján ülő emberekkel, a minden sarokban más zenével. Hazabicikliztünk a nyárestében, és azt hittem, Lili már az ülésben elalszik, de nagyon fel volt dobva. Valószínűleg éhes is volt még, mert mindenképpen be akart nézni Radica nénihez, ahol a konyhában már a szívesen látott vendég magabiztosságával mászott fel a székbe és kezdett falatozni. Kapott babapiskótát (aztán vett is még magának, szerencsére csak magyarul kommentálta, hogy "és ezt is hazavisszük"), meg egy hatalmas frissen főtt kukoricát. Mind megette. 

Kilencre értünk haza, és azon gondolkodtam, hogy milyen hosszú napokat kibír már. Végülis délelőtt még bölcsiben volt, aztán itthon játszott egy csomót, meg főztünk, meg aludt, aztán bicikliztünk, sétáltunk, fagyiztunk, gyereknapoztunk, játszótereztünk, piknikeztünk, zenét hallgattunk, vendégségben vacsoráztunk. Akkor most kezdődhet a nyár.

Ez már hazafelé, kellőképpen koszosan, a szoknyáját saját elhatározásából vette le. Még utoljára jól megnézi azt a hatalmas táncoló nénit.

Úgyhogy most van időm írni. Elvileg magyarórát tartok Heinz bácsinak, és Viktor vigyáz a kismogyoróra, de nem jött haza. A kisnyúl meg alszik, úgyhogy írok blogot.

a tanfolyam remekül halad a maga útján, dolgozunk, viccelődünk. Ha nem figyelek, kisodródom a perifériára, de ha koncentrálok, akkor minden jól megy. És már nem eszem egész nap, csak a szünetekben, bár így is megjegyezték már a többiek, hogy mennyit tudok enni. Tényként jegyezték meg, nem gúnyosan. Legalábbis azt hiszem.

Itthon meg probálom egyszerűsíteni a háztartást, hogy birjam így kurzus (remények szerint munka) mellett. Ezzel a motivációval meglepően könnyedén dobálok ki cuccokat, jó érzés. Lett új előszobapolc, évek óta vágytam rá, mert a régin nem volt elég hely. Ezen most van két új polc, és annyira jó, hogy mindennek lett helye végre. Fűzöldre akartam festeni, de kiderült (nyilván az első ecsethúzáskor :)) hogy a pác, amit 2 évvel ezelőtt vettem ehhez a projekthez, igaziból türkiz. A feliratnál én a zöldre koncentráltam, nem arra, hogy fenyőzöld. de mindegy, mert a kezdeti sokk után mostanra teljesen megbarátkoztam vele, nagyon szép szín, és bizonyos szempontból jobb is, mint amilyen az eredeti lett volna.

míg festettem, apukám bújócskázott Lilivel, nagyon belejött a kisdió. Persze ő is akart festeni, és kicsit meg is engedtem neki, de aztán a további károk elkerülése végett rábeszéltem inkább a motorozásra. 

Mondjuk így kurzus mellett két nap kellett meg, hogy helyére is tegyem, és közben apukm is hazamnet, így nem volt, aki lelkileg támogasson. Először lepakoltam a régi polcot, aztán konstatáltam, hogy mindent az elé a szekrény elé halmoztam, amiben a porszívót tartjuk, akkor átpakoltam (közben Lili jött-ment, és minden kendőt meg sapkát magára aggatott), aztán megdöbbenve tapasztaltam, hogy a porszívó helye üres, akkor körbenéztem, és megláttam a nappaliban. Addig fel se tűnt. Aztán feltakarítottam a polc helyét, Lili is akart felmosni, sajnos a lépcsőházban is mindenképp, mikor kicipelteltem a régi polcot. Bár már magától is feléri a kilincset, és nem fél használni. Új polcot beraktam, és gyönyörködtem egy sort. Aztán inkább már lefektettem Lilit, és végre nyugiban visszapakoltam a cuccokat. Ngyon szép lett.

mindig is tetszettek azok a bloggerek, akik tesznek fel előtte-utána képeket az ilyen akcióikról, de én nem ilyen blogger vagyok. Egyrészt nem merem vállalni az előtte-állapotokat, másrészt az új sem olyan mutatós képen, mint élőben, vagy csak én nem tudok fotózni. Mindegy, képzeljétek el. :)

most meg megyek, magához térítem a kismajmot, vár ránk a városban egy barátnőm.

akkor most elmesélném, hogy az én gólyatáboromban (ELTE biológus-geológus-térképész) az volt a legdurvább, hogy nem volt sátram, és egy gólya fiúhoz osztottak be aludni, aki leginkább a faluban ücsörgött és dumálgatott esténként. Volt egy pár tényleg vicces játék, meg kábé naponta legyalogoltunk úgy 20-25-30 kilométert (attól függően, hogy mennyire tévedtünk el az erdőben), szóval este már csak arra volt erőnk, hogy a Bódva jéghideg vizében áztassuk a lábunkat. Még a vacsoráért is másfél kilométert kellett gyalogolni.

Na jó, meg néha éjjel felmentünk az Esztramosra, hogy a kavicsbánya aknájába dobáljunk kavicsokat. 

Ja, és külsős fényképész sem volt a táborban, de ha lett volna, akkor is tuti hazament volna, amikor megtelt a budi a mező szélén, ahol táboroztunk. Mindegy, ezzel nem azt akarom mondani, hogy fogalmam sincs arról, mi folyik a nagyvilágban, de azért durván védett környezetben éltem mindig is. 

Kár, hogy nincs kedvem feltúrni az emlékes dobozaimat, mert akkor most betennék ide olyan képet, amikor a rudabányai bányató türkizzöld vizébe ugráltunk (citromnak képzeltem magam, és gin tonikba ugráltam. -És hol találtál annyi gin tonikot? -Találtam egy tavat, ami gin toniknak képzelte magát, és beleugráltam)

És ennek közelről is ilyen a színe

Forrás: rudabanya.hu