Brüsszelben leginkább két korombeli (na jó, az egyik csak 28 éves volt) lánnyal barátkoztam össze. Nem került szóba, hogy van egy kislányom, én meg magamtól nem mondtam, így 4napig dumáltunk minden másról, föleg pasikról, meg ruhákról meg jó kajákról ( és idegesítö kisgyerekes anyukákról, akik minden jobban tudnak). Mondjuk a ruhákban én nem sokat tudtam hozzátenni, ezek olyan lányok voltak, hogy gondolkodás nélkül megvettek egy cipöt 360 euróért, az egyik konkrétan personal shopperként dolgozott még az egyetem mellett, szóval száz méterröl, ellenszélben kiszúrt egy Chanel kosztümöt. Mindegy, kicsit lerongyoltnak éreztem magam mellettük, át kell gondolnom a gardróbom. Cserébe én néztem ki a legfiatalabbnak (és nem csak a farmer miatt).

A lényeg, hogy egyébként nagyon jókat beszélgettünk, jókat ettünk együtt, deichmannos cipö ide vagy oda, kölcsönös volt a szimpátia.

Aztán az utolsó nap a reptéren mégis szóbakerült TündérLili, volt nagy álmélkodás. Vicces volt. És azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg, hogy elhallgattam, mert tökre megváltozott a viselkedésük. Nyilván akkor hirtelen egy valaki tök más lettem. Pedig nekem jólesett, hogy négy napig négy évvel fiatalabb voltam, és  szerencsére beszélni tudok másról is (még ha néha nehéz is volt).

Az egész onnan jutott eszembe, hogy pénteken összefutottam az egyik lánnyal egy szimpóziumon (50 éve transzplantáltak elöször Bécsben vesét, tudtátok? Dr. Franz Pisa csinálta (még él, 90 éves), és a teamben egy -valószínüleg- magyar is volt, Dr. Funovics, láttam a jegyzökönyvet). Szóval összefutottunk a lánnyal, és kb az elsö kérdése az volt, hogy hogy van a kislányom. Ami persze aranyos dolog, de egy kicsit kötelességszagú is (ezt azért ki is tárgyaltuk). 

Szóval így. Néha jó kicsit másnak lenni, mint ami vagyok. Illetve, persze, ki tudja, melyik is az igazi. Ha belegondolok, mindenkivel megvannak a magam témái, nem mindenkinek mondok mindent. Szóval nem is volt olyan nagy svindli ez Brüsszelben, csak talán egy kicsit szokatlan.

feltéve, hogy visszakapom TündérLilitől az új kalapom.

Időközben voltam Brüsszelben is, négy napot. Előtte hetekig tervezgettem meg szervezgettem, mert Bandi pont akkor lépett le Kínába, a gyerek meg még nem tudja egyedül levinni a szemetet, úgyhogy valamit ki kellett találni. Egy elvetett A verzió, majd egy fixre leszervezett B verzió után nyilván egy utolsó pillanatban átszervezett C verzió lett, ha valaha is azt mondom, hogy a rokonaim és hozzátartozóim nem rugalmasak, akkor hazudok. Mindenkinek köszönöm ezúton is.

Egyébként azért alakult így, mert én tényleg rendesen meg akartam szervezni, és végre időben szóltam mindenkinek, és Táltos Bandival is vagy tízszer átbeszéltem a menetrendet, aki lelkesen bólogatott, hogy aztán Kínából írjon egy lazát what´sapp-on, hogy akkor hogy is van a terv, és miért nem inkább valahogy teljesen máshogyan, ami tényleg logikusabbnak tünt, csak hát szólhatott volna hamarabb.

Mindegy, láthatóan túlélte mindenki, a kismóka az apjának (aki meglehetősen gyakran tünik el napokra) nagyon örült, nekem, aki a kisnyúl életében először utazott el, csak mérsékelten. Épp, hogy csak felnézett, és érdeklődött, hogy hoztam-e ajándékot. Hoztam. Mondjuk nem annyit, mint Bandi Kínából, de nálunk ő az ajándékfelelős, én meg a lakás-étel-tisztaruha-ünnep-család-szociálisélet-szórakozás-utazás-szervezés-felelős. 

Na, szóval Brüsszel. (most jut eszembe, időben előtte volt, hogy a nagypapával karöltve meglátogattuk Lili Bécsben élő másodunokatestvérét, persze a Táltos oldalról, mondom, hogy én vagyok a család-felelős. Remek hangulatú estét töltöttünk vele - én eddig nem ismertem, Lili pedig rögtön a szívébe zárta)

Brüsszel. Még nem voltam, épp ideje volt. Az elején be voltam tojva, mert az én kollégáim másik repülővel jöttek, ezért egy morcos doktor úr mellett kellett ülnöm, akit nem is ismertem korábbról. Aztán szereztem barátokat, és minden jóra fordult :D éééééééés egyedül aludtam egy tök nagy ágyban. Kb erre készültem legjobban, hogy át_fogom_aludni_az_éjszakát, de persze mindig felébredtem.

A program meg remek volt (az európai transzplantációs társaság konferenciája volt egyébként, ha valakit érdekel), a legizgibb persze az volt, mikor mutattak egy robotot, ami élő agysejtekkel mozgott (és tanult!), fokozottan volt ilyen érzésem. Nyilván a sok uncsi transzplantált beteg (vicc) mellett ez mindenkit felvillanyozott. Meg a többi kiborg elem, amit egy olyan angol fickó mutatott, akibe több chipet ültettek már be a saját laborjában, mint ahány piercingje van a szomszéd punk lánynak (n=sok). A fickó szerint teljesen felesleges háromszor átfordítani az érzéseinket (biokémiai (gondolatok) ->fizikai (mozdulatok, szavak) -> fizikiai (észlelés) -> biokémia (gondolatok a másik fejében), ha egyszer össze lehetne kapcsolni két ember idegendszerét, és 1:1-ben átmehetnének az infók. Ki is próbálta ezt kicsiben a feleségével (hátha harminc év után végre tökéletesen megértenék egymást), minek szórakozzon állatkísérletekkel, ugye. Sikerült. Szóval láttam a jövőt, és nem is tudom. Fura volt, de nem rémes.

Be akartam tenni ide egy fényképet a széttört pisilő kisfiúmról, de nem találom. Évekkel ezelőtt kaptam még egyben, de mióta van a kisfülemüle, megfogyatkoztak a dísztárgyaim (terveztem is egy ilyen posztot a fényképpel, hogy kevesebb dísztárgyam van, mint 4éve). A kisfiút viszont most már élőben is láttam, de nem fotóztam le, mert ragadt a kezem a karamellás gofritól, amit az egészséges vacsora jegyében fogyasztottam el a brüsszeli utcán állva.

Úgyhogy csak egy pár snassz mobilos fotó a belga színházi díszletekről (Brüsszel egyébkent teljesen kisvárosias, csak a rendőrök golyóálló mellénye zavar bele a képbe).

Egyébként két dolog jutott eszembe a városban járva. Az egyik, hogy vajon megkérdezte-e valaki valaha a brüsszelieket, hogy akarnak-e Európa fővárosa lenni. A másik, hogy mikor lettek olyan fontosak a politikusok, hogy szirénázó rendőrautós felvezetéssel száguldjanak át a városon.

A válaszokat a szerkesztőségbe várom.

Egy film az életem. Amikor a csípős őszi hajnalon a belső udvaron oldom el épp a kerékpárom, és Radica néni a földszint kettőből megveregeti az ablakát a botjával, hogy menjek oda, mert mondandója van, hát azt Dél-Amerikától Oroszországig minden rendes filmrendező megirigyelte volna. Radica néni meg kikönyökölt az ablakon, fekete volt a keze, mert szezon van, ilyenkor a Bécs környéki erdőket járja dióért, megpucolja és eladja a piacon kilónként húsz euróért, és elmesélte, hogy az a cigány Szása már megint bent ólálkodott a lépcsőházban, de ő elkapta, és megmondta neki, hogy ide be ne tegye mégegyszer a lábát, mert arról koldul. 

kép innen

most írnék egy esszét a tökéletes éjszakai alvásról. Részletesen kimerítve az elökészületeket, az ágy elhelyezkedésének apró buktatóit, a tökéletes ágynemü ismérveit, a megfelelö idöszakot a lefekvéshez, és az ideális ébredési idöpontot.

Igen, fél kettö van, én még a kocsmában én már dolgozom, hosszú nap lesz ez is, és sokadjára megfogadom, hogy értékelni fogok a jövöben minden este 11 és reggel 6 között az ágyban töltött percet életem végéig.

Egyébként minden rendben, csak rengeteget dolgozom, az életem elszürkült, a blog halódik, az olvasók leléptek, lassan a barátaim se hívnak fel.. (de). Majd írok.

Egyszer.

és mennyire utálom, hogy 01:09 van, és én nem még a munkában vagyok, hanem már a munkában vagyok...

A szervkerekeskedök élete sem könnyü.

Kicsit elmaradtam a kislile beszámolóival, lehet, marad is ez a negyedévenkénti összegzés. Illetve bevallom, néha kedvem lenne abbahagyni. Élöben annyi kritikát kapunk a kisgomb nevelésére (a családtól, legalábbis), hogy elmegy a kedvem attól, hogy bárkinek is a kvalitásait dicsérjem. Rosszkedvemben fontolgatom, hogy írjak ezekröl is, meg arról, hogy miért nem fogadjuk meg ezeket a jótanácsokat. 

A nyáron rengeteget fejlödött mozgásilag, felgyorsult, megjavult az egyensúlyérzéke, rászokott a mászókára, és simán felmászik a 3 méter magas, ingó-bingó kötéllétrán az árbockosárba (a játszótéri stilizált hajón), meg vissza. A kudarcot nehezen viseli, ez is új, mert eddig meg sem próbálta, amíg nem tudta, hogy meg tudja csinálni. Konkrétan tegnap nem sikerült egy meredek falon felmászni úgy, hogy egy kötélen kell felhúznia magát, és hiába mondtam neki, hogy csak pici hiányzott, és pár nap múlva sikerülni fog, csak kiabált az arcomba könnyes szemmel, hogy Nem sikerült! Nem sikerült!. A szíved leszakad. 

És ha leesik valahonnan, akkor csakazértsemsír, pedig látom rajta, hogy fáj. Mesélte is, hogy elesett az oviban (mutatta a sebet is) én meg kérdeztem, sírt-e. Nem -válaszolta-, csak úgy csináltam. Lehajtottam a fejem, hogy azt higyjék, sírok. 

Ha jókedve van, akkor egyedül vetközik, és a póló kivételével öltözik is, de ezen képességeit (valamint bármi mást is) szemrebbenés nélkül letagadja, ha úgy tartják az érdekei. Valamint beadta a tesómnak, hogy ö már kapott rágót, úgyhogy ezek után már tényleg kapott, én meg jól meglepödtem, mikor hazaértem.

Folyamatosan osztja a szerepeket, kinek épp mit kell játszania, kutya, hercegnö, menyasszony, szörny, sárkány, minden van nálunk, anyuka-apuka-baba felosztásban. 

Az oviszünetben rengeteget volt Táltos Bandival, ettöl teljesen apás lett. Bandi derekasan bírja, de azért tényleg fárasztó, hogy apa!apa!apa! csinálhat csak bármit a kishercegnövel. És persze, ha Lili a menyasszony, akkor apa a völegény, és körülöttük minden csupa szív és rózsaszín felhö. Nem, nem vagyok féltékeny :D))))))

Mindig táncol, ha zene megy. Bárhol.

Tízig számol, megszámol és összehasonlít (azok a lányok ott annyian vannak, ahány éves vagyok (3)).

"Aki egyedül van az ágyban (este), az Angst hat (fél)" Inkább csak tudatosan és/vagy viccböl keveri a nyelveket, és ha rákérdezek, akkor megmondja magyarul is. A könyvtári könyveket néha felolvasom németül is, meg a netezésnél szorgalmazom, hogy inkább németül nézzen Peppa malacot (Peppa Wutz), de szól, hogy inkább "úgy, ahogy én beszélek", vagyis magyarul. A németül az az, "ahogy az oviban beszélünk".

Ehhez képest a múltkor a vacsora végén eltolta a tányért, és portugálul mondta, hogy nem kér többet (eu nao quero). Az én lányom!!! :)))))) (valamiért brazilul jobban szeret mesét nézni, mint németül) 

Végre egyre többet rajzol meg fest, de ebben is maximalista, és csak néha tetszik neki, amit csinált. Viszont hosszú leveleket ír különféle családtagoknak, amik a végére nagyon szép színesek lesznek. 

Nagyon hiányzik neki egy kistestvér, akivel lehetne játszani, meg rendezni, jobb híján mi ugrunk be erre a szerepre, de hát ez van. Más is túlélte egykeként. Másrészröl meg nagyon hálás vagyok, hogy ennyit tudunk vele, és csak vele lenni.

 Esőcsináló

A hétvégén még elég rosszul érintett, hogy Györig sem tudunk Lilivel menetrend szerint elvonatozni, és minimum egy órával hosszabb volt a másfél órás út oda is, meg vissza is (4o fok, nincs légkondi, ellenben fütenek, álló szerelvényben még légmozgás sincs). 

De a híreket olvasva gyorsan átértékeltem a hétvégi mizériánkat, és nagyon örültem, hogy nem hétfön akartunk visszajönni.

Már csak a fesztiválos karszalag hiányzik a csuklójáról

Nem tudom, van-e bármi esély arra, hogy a blog egyszer is követni tudja a helyőrségbeli feszített tempót. A balatoni pár napnál akadtam el, ahol csodás volt az idő, meg a víz, ...

Mert én már láttam ezt a technológiát 8 éve kicsiben, játszottam is vele:

(a Wittgenstein-díjasok - az akkori főnököm is köztük van - kiállításán)

az élet minden percében.

Megyünk a boltba, Lili nem akarja felvenni a ruháját (épp nincs kánikula). Táltos Bandi próbálja meggyőzni.

- De a mama is póló meg nadrág nélkül ment a boltba!

- Éééén??? - kerekedik a szemem.

- Igen, mikor a fekete (kék, a szerk.) kabátod vetted. 

Hogy mikre emlékszik a kismadár.

A kollégával meg találtunk egy easter egg-et a google mapsen. Először néztem, hogy a csupa zöldben miért fekete-fehér a kanadai Moosonee képe, de rázúmolva rájöttünk, hogy színes a kép, csak téli. Kimaradtak a frissítésből.

Hollywood meg ráugorhatna a témára, egy városban mindaddig félméteres a hó, és jeges a folyó, amíg valaki észre nem veszi, és nem frissítik a Google-nél. 

- És hogy hívnak, kishercegnő? - kérdezi Lilit a Bauhaus pénztárosa.

- Isabel. Ja, nem! Elsa.

Tökre szét vagyok csúszva mostanában (mondjuk háromnegyed éve) - (jut eszembe, ismeritek a filmet? Elég zúzós zenék vannak benne. Mindegy, nem erről akartam írni, csak eszembe jutott a címről.)

A balatoni rövid kiruccanásunkat több kötetben tudnám mesélni, nem ússzátok meg, hogy legalább egy rövidített változatot ne pötyögjek be. Az első téma mindenképpen a MÀV. Emlékszem, a 90-es években anyukám a munkájánál fogva főleg kocsival járt. Egyszer-egyszer mégis békávézni kényszerült, és akkor aztán napokig mesélte a kalandjait. Valahogy így jártunk mi is a MÀV-val. Jó, mondjuk már egy héttel előtte ezen rugóztam, hogy Bécsből hogy lehet lejutni úgy a délnyugati partra, hogy az ne 7 órába kerüljön, amikor nekem csak 3 szabad napom van. (van Tovább! gomb)

ha a lánya hosszú hajat szeretne?

1. Biztatja évekig, hogy majd megnő

2. Csinál neki parókát

 (kattints a tovább gombra)

szaladnak a napok, bulizunk, jövünk megyünk, de föleg dolgozom, sokat. A két legnagyobb problémám jelenleg egy majdnem kész cikk, meg a tény, hogy a Bécs-Balaton távolság vonatban mérve 5-6 óra. Nincs valakinek egy kocsija kölcsönbe?

De szinte sajnáltam, hogy modern, gőzölős vasalóm van, olyan kitartóan spriccelte nekem a ruhát, vagy fél órán keresztül. 

és igen, nyilván lassabban haladtam, meg a nagy abroszokat inkább akkor csináltam, mikor már lefeküdt, de olyan jó volt együtt dolgozni. A legcukibb cuki, hogy bármilyen munkát bejelentek, rögtön felkiált, hogy segítek! és máris hozza a kis piros székét.

mert ilyenek vannak a neten:

ritkanlathatotortenelem.blog.hu

Ne kattintsatok rá, veszélyes.

Ausztriában meg hosszú hétvége volt (illetve csütörtök ünnep, pénteken meg kivettem szabadságot), és a kismajorannával kettecskén elvonatoztunk Tszm-re. Ezeréve nem voltunk, már nagyon hiányzott. Lili fájáról már leérett az cseresznye (direkt úgy lett kiválasztva, hogy a szülinapján érjen), de volt rengeteg meggy meg eper, elég jól éltünk. 

Mostam a tavalyi gyapjúm maradékát (idén már nem is kértem el a helyi földbirtokostól, mert annyira nehezen megy ez a projekt), sürgösen kéne egy kártoló a közelben, mert kézzel az életben nem fésülgetem ki. A gyapjúról egyébként tavaly fényképezgettem elég jókat, hogy majd a blogba, aztán semmi se lett belöle. Ha megtalálom, berakom. Arra mondjuk így is jó volt, hogy legyen sörénye a lónak, és egy kesztyübáb nagymamának is ebböl lesz haja, csak pont kifogyott a ragasztó. (Lili rajzolta a ló szemét, nöies szempillákkal, és szemböl a kifestett körmei is látszanak)

Kicsit besegítettünk a háziaknak, de azonkívül a 4 nap tökéletes semmittevéssel telt. Csak kár, hogy a többi unokatesó nem ért épp rá.

Vasárnap zárult a kislile 3. szülinapja alkalmából rendezett egy hetes ünnepségsorozat. Úgy február magasságában mindig úgy képzelem, hogy május végén, június elején szervezünk egy pikniket, meghívókkal, színes girlandokkal a fákon (ki is nézem mindig a parkban, hogy hol lenne), sütivel, málnaszörppel és vicces játékokkal, amit a felnőttek meg a gyerekek is élveznek. Este lampionok, kockás takarón ücsörgés, beszélgetés a későig maradókkal, borozgatás.

Aztán áprilisban úgy gondolom, hogy talán a mi felnőtt barátaink nem annyira élveznék az egészet, elég, ha a gyerekeket (meg a szüleiket) hívjuk, elvégre nem népünnepély, csak a lányunk szülinapja. Aztán elbizonytalanodom, hogy jó-e, ha keverjük a magyarokat meg a nemmagyarokat, bár nyilván mindenki tud németül, de mégis, nem egyszerűbb, ha csak magunk vagyunk, nem kell bemutatni egymásnak a népeket, nem kell izgulni, hogy mindenki talál-e beszélgetőpartnert. 

Május elején ezt a bizonytalanságot még megdobja a rossz idő, váratlan hidegekkel és esővel, áá, talán majd valamikor júniusban kéne. Talán körbe kéne kérdezni, ki mikor ér rá. De lehet, meg se tartom, mi van, ha esik. Senkit nem is érdekel, feltűnési viszketegség partit adni. 

Május végén már kicsit sajnálni kezdtem, hogy idén se hívtam meg senkit, gyorsan megbeszélem Bogiékkal, hogy ők azért átjönnek, a gyerekek úgyis mindig jól elvannak, meg felhívom Juliékat, mert a két lány mindig annnnyira cuki együtt. Vasárnapra tervezzük, ha rossz idő lesz, legfeljebb a lakásban maradunk, voltak ők már nálunk, nem ciki, hogy kevés a hely.

Péntek reggel már bánom, hogy nem hívtam meg legalább pár gyereket az ovis csoportból, meg hát a távolabbi barátokat, akikkel ritkábban találkozunk. Azt már lehet sejteni, hogy szép idő lesz. Szerencsére én viszem Lilit, az ovi irodájában kérek papírt, tollat, gyorsan lefirkantok 3 mondatot németül Isabel szüleinek, angolul Ridhima szüleinek (ilyenkor irtó rondán írok persze, de csak annyi, hogy Lili vasárnap találkozik pár barátjával, ha jönnének, hívjanak fel) , és rábízom a cetliket az óvónénire, aki ennél fontosabb dolgot is felejtett már el, hogy adja át délután a vonatkozó szülőknek.

Péntek este hív Isabel-apuka (!), hogy sajnos ők a nagynéni szülinapjára mennek vasárnap, de milyen kár, mert Isabel otthon mindig Liliről mesél. Azért örülünk, hogy legalább megvan a kontakt, máskor is átjöhetnek, meg vica versa.

Ridhima apukája (!) szombat délután hív, hogy más programjuk van, megpróbálják, de hát valószínűleg nem jönnek, pedig Ridhima folyton Liliről mesél. OK, legalább kevésbe izgulok, a családi szülinapi torta-fiaskó után nem vagyok 100%-ig biztos benne, hogy vendégfogadásra alkalmas süteményt tudok sütni (van fényképem a nyuszi-tortáról, de megkíméllek benneteket. A családom felváltva járt ki a konyhába röhögni).

Vasárnap reggel azért összerántom a lakást, a torta mellé belefért még egy kekszsütés is, Bandi sétál egyet Lilivel, de lefárasztani nem sikerült, mert aludni nem szeretne (viszont olyanokat mond, hogy de szép lett a lakás! pedig csak rend van). Beül a torta mellé, hogy várja a vendégeket.

- Lilikém, meg két óra, hogy jöjjenek

- Jó, várok két órát. - és ül kitartóan a torta mellett.

- De két óra még nagyon hosszú idö!

- Jó, várok itt két órát.

Annyira cuki volt :D aztán azért csak eljött onnan, ami jó, mert folyamatosan le kellett beszélnem a tortadekor továbbfejlesztéséről, és izgultam, hogy mi lesz, ha kimegyek a konyhából. Többször végigkérdezte, hogy akkor kik jönnek, és az oviból ki jön, miért nem jön Isabel, miért nem jön Ridhima, és miért nem jön Martin. Martin! Akire múlt héten azt mondta, hogy már nem a barátja, én meg elhittem neki, mert tapasztalatlan anyuka vagyok.

4 óra 10 perckor csöngettek, mivel Bogiék jelezték, hogy késnek, rögtön tudtam, hogy Juliék. A legbúgóbb, legszexibb hangomon szóltam a kaputelefonba, hogy hallo (túl rég óta ismerjük egymást), erre egy bizonytalan férfihang bemutatkozott, hogy ők Ridhima szülei. őőőő, hát fáradjanak beljebb.

Lili viszont annyira örült, körbeszaladta a lakást, hogy itt van Ridhima!!!!! a küszöbön várta öket, és rángatta volna magával a szerencsétlen, eléggé megilletődött kislányt, aki az anyukája szoknyája mögül sem mert elmozdulni. 

Azért én is örültem, gondolom, kulturális különbség (:D*), hogy nálunk a "máshová megyünk, valószínűleg nem jövünk" egy egyértelmű lekoppintó szöveg, ők meg szabadkoztak, hogy csak 10 perc késéssel értek ide. És így legalább van időnk ismerkedni, míg a többiek befutnak. Kiderül, hogy apuka az ENSZ-nél dolgozik, egy éve jöttek, még egy évig maradnak. Megjönnek Juliék, Sárika meg Lili cukiskodnak, szegény Ridhima még az akklimatizálódással küzd, a felnőttek beszélgetnek, minden sínen. A keksz mondjuk nem aratott nagy sikert (rózsavizes-mandulás), de sebaj, és gyümölcslevet se vettem, dupla sebaj. 

Bogiék is befutnak, megesszük a tortát, ami szép, és TáltosBandi hajtogat mindenkinek lufiból egy kutyát (mert ilyen profi). Lilinek 3 csepp víz esik a (desigual) nadrágjára, ennél jobb lehetőség nem is adódhat arra, hogy átcserélje végre az indiai hercegnős ruhára, amin már kezd nyoma lenni az elmúlt pár napnak amikor le nem lehetett robbantani róla. Ridhima hirtelen felszabadul és akkor már érzem, hogy kicsi a lakás, menjünk le a parkba. Mondjuk mi 4-töl 6-ig terveztük a bulit, és már fél hat van, de összeszedjük a szőlőt, a ropit, a krétát, a labdát és a kockás takarót, és levonulunk.

Haverok, buli, Fanta 

Lent mindenki felélénkül a friss levegőtől, az apukák focizni kezdenek a gyerekekkel - kivéve Lilit, aki sose volt hajlandó megérteni a foci lényegét, és folyon próbálta megszerezni a labdát, Das ist mein Ball! felkiáltásokkal. Szerencsére van kréta is, és kiderül, hogy míg a magyar szülők macskát meg kutyát rajzolnak, addig az indiaiak majmot meg elefántot. 

Szóval jó volt. Hét körül kezdtünk szedelőzködni, a kisünnepelt még elesik egyszer mezítláb, felsérti a lábujját, és nagyon vérzik. A gyerekek körülállják és sajnálják, szerintem Lili ezt nagyon élvezi, hüppög is hozzá. Fent a lakásban gyorsan odapenderül a tükör elé ("megnézem a tükörben is"), és éjjel is ezt kezdi el spontán mesélni az apjának (aki a parkos részről viszonylag hamar lelépett a munkájára hivatkozva). 

Tanulság? Jövőre is lesz, mert jó volt, majd áprilisban sűrűn olvasgatom ezt a posztot. 

(kedves én! ne felejts el gyümölcslevet venni, a fondanttal könnyű dolgozni, szerezz be műanyag poharakat, meg legalább két labdát le kell vinni a parkba, és hívd meg Martinékat is! ja, és a színes girlandokat elraktam, keresd meg)

 Jövőre, veled, ugyanitt

*a témában ajánlom BécsiNikol indiai beszámolóit

Lesz Caro Emerald koncert Bécsben!

de az Operaházban, ez meg milyen már? (meg a 90 eurós jegy is milyen már) ki akar üldögélni ilyen zene közben?

egyszer voltam a MüPában Omara Portuondo koncerten, hála istennek csak álló(diák)jegyre futotta, fent az erkélyen remekül lehetett táncolni.

ááá, nyári szabadtéri koncertekre vágyom!

Nagyon klasszikus hároméves, önállósodik, véleménye és karaktere van, viccelkedik, gondolkodik, egyre több mindenre emlékszik, és még mindig kiválóan elszórakoztat minket. 

A nagymozgásban sokat ügyesedett, bár még mindig lassabb a többieknél, de mivel lépést akar tartani, komoly edzésbe fogott. A játszótéren már nem csak felismeri, de együtt is játszik az ovistársaival, ennek is tökre örülök. Az oviból 3 barátnöje van, az orosz Isabel, az indiai Ridhima, meg szerb Tatjana, az utóbbi szokott a mi parkunkba járni.

A babákhoz nagyon ért, simán tanácsot is adna a szülöknek, szerencsére egyelöre csak magyarul ("mama, sír a kisgyerek! Nem tudja az anyukája, mit kell vele csinálni? hát meg kell szoptatni!"), egy-két frusztrált anyukát biztos kikészítene. 

Vonaton addig izeg-mozog, cukiskodik, amíg valaki szóba nem elegyedik vele. Nem kell sokat várnia. (A múltkor egy szlovák pár mellett ültünk, mondom hagyd már, Lilikém, ne kacsingass rájuk, beszélgetnek. "- De hát én is beszélgetni akarok!") 

Hú, a múltkor meg egy nagyon szép lánynak mutatta be a táncát a vonaton, és kiderült, hogy a lány egy igazi balerina! Nagy volt az öröm :)

Mondatokat még nem mond németül, de rengeteg szót hazahoz, és egyre többször szólít Angélának (így hívják az óvónénit), ha mutatni, vagy mondani akar valamit, szóval szerintem az oviban is egyre többet beszél.

Énekel, néha nagyon vicces dalocskákat.

Hercegnömenyasszonykisbaba. 

Bújócskázik, tornázik, sportozik.

Ja, kb 13 kiló és valahol 92 és 98 cm között van. 25-ös a lába. 

Imádom a tökéletes kis róbertgida-lábait (egyébként bugyiban van, de szerinte ez egy futónadrág)

Gratz&Böhm

Aktuális kedvenckép

Szóval ott hagytam abba, hogy elautózunk péntek este Tokajba, ahol a sötétben Lili először megrémül a beígért sZúNyOGoktól*, és riadtan tekinget körbe (elfelejtette tavaly óta, milyen a szúnyog :D, és legalábbis kutyatermetü szörnyeket vizionál), aztán megnyugszik, vacsorázik, és életében elöször sátorban alszik. Kicsit Elég hideg van, de ő otthon is hibernálja magát éjszakára, úgyhogy ez is csak engem zavar. Aztán fél 5-kor kipattant a szeme, hogy "Hallom, hogy csicseregnek a madarak!" És tényleg. Szegény városi gyerek teljesen felvillanyozódik, kisétálunk a Tisza-partra hajnali folyót lesni. Szép. És ahol süt a nap, ott meleg is van, bíztató. Szombatra egyébként 27 fokot ígértek, vasárnapra is meleget, szórványos esővel, de akkor már úgyis hazafelé evezünk, szóval nem aggódom.

Egy kis sírással sikerül több unokatesót is kiverni a sátorból, a nagyobb csapat hosszabb sétára indul a gáton, ki vagyok békülve a világgal. Később közös reggeli is van, meg ráérős pakolás, indulhatnánk, de valami mindig hátráltat. A kék ég közben erősen befelhősödött, plusz rétegeket veszünk fel és a 27 fokot keressük. Kiderül, hogy a mentőmellénynek a szárazföldön is van haszna: kellemes meleg. (én egyébként még sosem viseltem mentőmellényt evezésnél, de az is igaz, hogy tizenéve voltam utoljára kenuzni. Nem világos, hogy most mennyire kötelezö, vagy csak ajánlott, én mondjuk szerintem kifejezetten jól tudok úszni. Tesóm meggyözött, hogy ha a rakománynál értékesebb dolgot is kell menteni (pl a kisrakományt), akkor jó, ha nem az úszással vagyok elfoglalva, de utólag rájöttem, hogy ha Lili pl elmerül, akkor mennyivel könnyebben mennék mellény nélkül utána. És mivel a kölcsönzött mellényekböl simán kicsúszott volna lefelé, ha helyzet van, inkább a merülésre kellett volna lelkiekben felkészülni. Spoiler: nem történt semmi dráma a hétvége alatt, a beevezett víz átlagmélysége 50cm volt, a mentőmellény viszont maradt, mert jó meleg volt)

A kislilének közben akad egy lovagja, hét éves múlt, elözö este a sötétben egyedül felverte a sátrukat, engem ezzel meggyözött, hogy nyugodtan rábizhatom a lányomat, Lilit pedig teljesen elvarázsolta, hogy a srác mentömellényén van síp is. Kinek mik a prioritásai, ugye. Dani mindenhol ott van, és mindig van egy kedves szava Lilihez, nagyon cukik. 

mindig együtt

Némi szervezési malőr miatt viszonylag késön indulunk, ez mondjuk csak engem zavar, de a vizen már úgyis mindegy, és legalább addig is ettünk, ennyivel kevesebbet kell a hajókba csomagolni. Kicsit csorgunk le a Bodrogon, aztán egy balkanyarral bevetjük magunkat a Bodrogzugba, és kezdődhet a kaland. Az első csatornaszakasz nagyon vadregényes, rengeteg a növény, imádom, hogy nem mindig egyértelmü a megoldás, hogy jutunk át az akadályon. Meg azt is, hogy vizes leszek, meg koszos, azt hiszem, túl rég óta élek Bécsben.

A kisdarázs természetesen nagyon jól viselkedik, nem ugrál, nem himbálja a hajó foleg nem ugrik a vízbe. Ellenben könyékig benne van, és tanulmányozza a kifogott élölényeket. A vadregényes szakasz után is elég szép helyen megyünk, csak ne kéne annyi gáton átemelni a hajót. Bár ez inkább a fiúknak rossz, én csak élvezem a természetet. 

Délután a vezetönk kezd elbizonytalanodni, néhányszor a rossz nádast kerüljük meg, és sokszor fennakadunk a dzsungelen, én kezdek fáradni, és nem feltétlenül hiszem el, hogy pontosan tudják, hová megyünk, mert ezerszer voltak már itt. Ja, csak akkor ez az erdö még nem volt itt. Vagy több volt a víz. Vagy idenött ez a nád. Igazán lehetnének útjelzötáblák, az kicsit fixebb, mint az élövilág. Napközben még határozottan sok kenussal találkozunk, de ahogy telik az idö, kiürül az ártér is. Magunk vagyunk.

Megy le a nap.

Megtaláljuk az elözöleg kiszemelt szálláshelyet, de sajnos nem elég magas a víz, hogy hajóval közelítsük meg. Felderítö csapatunk elöremegy, találnak egy remek rétet, de ki kell a sáson át vontatni a hajókat, utána a szárazföldön még úgy 200 méter egy ösvényen. Inkább továbbmegyünk, bár az egyik gyerek szerint inkább mentöhelikoptert kéne hívnunk. Fáradok. A kislencse nekemdölve alszik, kifejezetten jó így evezni (nem), pláne, hogy ezerszer is elakadunk a burjánzó növényzetben. Kb, mintha egy réten eveznénk.

Esteledik, a nádi madarak sietve keresik fel fészküket, csak mi szívunk még mindig. Táborhelyet keresünk, de vagy vizes, vagy kicsi, vagy nem tudom. Aztán, a nap utolsó sugarainál egyszer csak megtaláljuk az igazit. Nagy is, száraz is, tökéletes. Felverjük a sátrakat, a rutinos gyerekek tüzelöt gyüjtenek, vaksötét van, levakarom a lábamról a sarat, hogy felvegyek egy cipöt, elég hideg van. Lili bóklászik a sátrak közt, bandázik a tüznél, fel sem merül bennem, hogy elveszik, baja esik, vagy hogy kicsit is vigyáznom kéne rá. 

Végre megérkeztünk. Ki tudja, melyik hordóban van a sátrunk?

Azért a vacsoránál már meglátszik, hogy ő is elfáradt, tej kell, amit nem találok a sötétben, meg husi, meg, ez, meg az, semmi sem jó, a paprikáskrumpli még csak félig kész amikor inkább elviszem aludni. Menetközben még megcsodáljuk a csillagokat, itt némileg több van, mint otthon. 

Éjjel baromi hideg van, de ez megint csak engem zavar, legközelebb viszek melegvizes palackot. A kisbütyök időről időre feltölti magát meleg anyatejjel, így könnyü (és ehhez kinek kell kihámoznia magát újra és újra a végre bemelegedett hálózsákból? na kinek?)

Reggel viszont süt a nap, csicseregnek a madarak, és a gyerekek pancsolnak egy nagyot a vízben. A felnőttek kisimulva heverésznek a tüz körül, van még a paprikáskrumpliból, minden kerek. Aztán mikor elkezdenénk összepakolni, zutty, jön az eső. Szerencsére eláll, mikor újra nekiveselkedünk a pakolásnak. Jön egy másik társaság,  át kell emelniük a gázlón a hajóikat, kicsit beszélgetek az egyik sráccal, azt kérdezi, hogy itt ebédeltetek? Én meg nézek rá bociszemekkel, hogy nem, itt reggeliztünk :D

Közben Dani, Lili lovagja megfüzte a szüleit, hogy hadd üljön át hozzánk, átcsoportosítjuk a cuccokat, hogy elférjenek. Erre Lili unokatesójának is felcsillan a szeme, és ő is át akar hozzánk ülni, Dani arckifejezésén meg azóta röhögök (nee, jön a csaj öccse is! :S). Rádásul pont alvásidöben indulunk, Lili nem hajlandó Dani mellé ülni, csakis mellém, így a két kisfiú ül egy padra. Danit már most edzi az élet :D Az ovishajó viszont egész jól funkcionál, csak néha maradunk le a többiektől.

Egy gumicsizmás férfiban meg lehet bízni. Hát, ha még sípja is van (és nem fél használni)

A második nap is rengeteg gáton kellett átemelni a hajót, ami főleg azért vicces, mert egyre több gyerek alszik bennük. Néha esik az eső, néha nem, és néha kifejezetten olyan, mintha egy mezőn próbálnánk átevezni. Lemerült a telefonom, pedig lenne mit fényképezni. Posztokat fogalmazok a fejemben Bécs sterilitásáról, meg arról, hogy ki kéne költözni a városból. Mondjuk úgyse fogok, de azért ilyenkor nagy a kísértés. Találtunk egy zsír új megfigyelöállást kilátót, mondjuk a sártenger közepén, de azért kimászunk, és felmászunk rá, mert szép. Nem tudom, miért nem hoztuk a gumicsizmát, bár a sár általában mélyebb, mint a csizmám magassága, de néha jól jött volna. Meg praktikusan mezítláb vagyok, de azért néha elég hideg van, ilyenkor betakarom az esökabáttal. Ahogy mentünk bele a délutánba, a mentömellény újabb funkciójára derült fény: egyenesen tartja az ülve alvó Lilit, nem döl el. :D Szegény. 

Este hat körül érünk vissza a telephelyre, pakolás, hajókihúzás, nyilván elered az eső, de most már nem csak 10 percre, hanem kitartóan zuhog. A gyerekeket a lehetőségekhez mérten kimosdatjuk, felöltöztetjük és beültetjük a kocsiba. Mossuk a hajókat, pakoljuk a cuccot, hideg van, zuhog, megy le a nap, nem búcsúzkodunk sokáig. 

Otthon a kispurdé azon sárosan megy az (unokanövére) ágyába, én még megengedek magamnak egy melegzuhanyt.

Mikor megyünk legközelebb?

 A vadonban unoköcsém nr2-vel. I think, it is the beginning of a beautiful friendship (mondjuk eddig inkább a macskajajos formában, nem a casanovásban :D)

Mi, majdnem háromévesek, tartsunk össze a nehézségben!

Persze hol máshol lenne, de Bécsben van emlékműve a sramlizenének (is).

(egyébként rengeteg kép van a mobilomon, amit a blognak fényképeztem valamikor. jó lenne, ha rászoknék arra, hog yezeket posztolom is :D)

például ide is betettem végre a vonatkozó fotót