mert amikor bemegyek a szövettenyészto laborba, és felveszem a steril köpenyt, felhúzom a steril, könyékig éro gumikesztyut, lealkoholozom egyenként a cuccokat és beteszem a steril elszívóba, majd dolgozni kezdenék, de akkor hirtelen valami elfacsarintja az orrom, és ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy azt mondjam:

HAAAPCI!

Szóval egy reggel kanadai zászlót lobogtatva elhajtunk Florian szüleitol, és visszaindulunk a Loire völgyébe. Megnézzük Angers-t, mert a túlfeszített tempójú esküvo (ha-ha) alatt nem mentünk be.

Körbejárjuk a belvárost, megnézzük a várat (sató, vagyis chateau)

 a nagytemplomot

és keresünk McDonald´s-ot hagyományból, mert pénzszuke miatt ott szoktunk enni, ha nyaralunk. De az egyetlen épp felújítás miatt zárva van, szóval mindenki fellélegezhet, hogy nem tömünk magunkba szemetet.

Angers egyébként cuki, és találok egy nagyon szimpatikus fonalboltot is, de még csak le sem lassítunk elotte (bezzeg a számítógépjátékos boltba még be is megyünk). Nézünk régi iskolákat eldugott utcákban, tanévnyitó van, kifigyeljük a balhés rossz gyereket, aki csakazértis a suli elott cigizik, meg a kisfiút, aki megakarta ölelni az osztálytársit, de azok már megnottek a nyáron, és csak kezet fognak vele. A lányokat, akik méregetik, melyik fiú lett végre magasabb náluk, meg a jó osztályokat, akik a nyári szünetben is együtt lógtak, a suli az csak ürügy, hogy szüloi beleegyezés nélkül is végigdumálják a napot.

A várfal meg elég impozáns, egymásra halmozott palatáblákból áll (az angers-i kisiskolások ajándéka), és ahhoz képest hatalmas, és szilárd. Belesünk, de nem megyünk be, mert nem ajánlották (egy hatalmas gobelin van benne a Jelenések könyvébol vett képekkel, más nem) meg mert várnak minket más várkastélyok.

Aztán meg akartuk nézni a Cointreau gyárat, amit nagyon ajánlott az útikönyv, szeretjük az ilyen ipari dolgokat, és a C. még TB-nek is ízlik.

De ahhoz képest, hogy ez egy turistalátványosság, senkinek sem volt róla fogalma, hogy pontosan hol van. A könyv is csak homályos utalást tett rá, így kénytelenek vagyunk minden sarkon megkérdezni az útirányt, és kb 10 ember bizonytalan utasításai alapján végülis megtaláljuk (itt történt, amit még TB mesélt az elején, hogy volt, aki a kocsi után futott, mert rájött, hogy rosszul mondta az utat). Magát a szeszfőzdét mondjuk így sem látjuk, mert az útikönyv elfelejtette megemlíteni, hogy előre be kell jelentkezni, biztonságtechnikai okokból, de egy mozis vetítésre beavászkodunk egy (bejelentett) csoporttal.

Aztáááán... aztán elautózunk Saumurbe, amiről csak azt tudtam, hogy ott született Coco Chanel, meg hogy ez a magyar lány ott lakik, de persze nem futunk össze, nem mintha megismerném, de hátha :) viszont a saumur-i vár nagyon tetszik, viszonylag egysíkú bevezető út után látjuk meg hirtelen a dombtetőn - a híd túloldalán, idilli, igaz?

Felsétálunk, de pont aznap vezették be az őszi nyitvatartást, miszerint abban a pillanatban csukják be, hogy mi odaérünk. Volt egy kávézó a parkjában, gondoltuk, bekéredzkedünk azon keresztül, csak hogy ne csak a kerítés mintájával együtt lássuk a kastélyt, de a pincérlány ékesszólóan közölte: café - promenad, no café - no promenád. Kicsit dühített, ezek után akkor sem fogyasztottam volna semmit, ha épp szomjan halok. De azért valahogy vicces is volt, nagyon nevettünk, a várat meg így is, úgy is láttuk.

Mivel a beszámoló kezd hosszúra nyúlni (van még valaki, aki követki a folytatásos net-regényt?) most átugorjuk a városban tett nagy sétánkat, mely során újabb nagyon kedves franciákkal társalogtunk franciául kézzel-lábbal, meg az utána következő hosszú, ámde a Loire festői völgyében való autókázásról is csak említést teszek. Bár nincs kocsink, és egy darabig nem is lesz (amíg sikerül a pénztelenséget mindenféle hangzatos környezetvédői ideológiákkal takargatni), de szeretünk autókázni, szeretünk kis helyen összezárva lenni, és mindenféle vicik-vacak témát megdumálni, meg háromszor áthajtani éjjel egy hídon, mert milyen szép (kék fénnyel voltak megvilágítva a nagy kőboltozatok). És 7-10-14 nap összezárás után sem lesz elegünk egymásból, hanem akkor csak még jobb minden.

nna, szóval az este (éjjel) a chenonceau-i kastély parkjának kapujában ért minket, némi romantikus sétálgatás után  a szuper kis kölcsönkocsinkban aludtunk, mert ilyen szegények spórolósak vagányak vagyunk.

Nem tudom, mennyit írjak egyébként a látványosságokról, mert ez egy nagyon felkapott, nagyon cuki kis kastély, ami átnyúlik a Cher folyócska felett, és minden útikönyv tele van a képével meg a történetével.

Nekünk tetszett, felosztottuk a szobákat és berendeztük oket a családunknak, szép volt az idő, romantikus a helyszín, és végül ott is ebédeltünk. Egy hatfős asztalhoz ültem le, de mivel nincsenek véletlenek, pár perccel később megjelent Emma, Florian, meg E. szülei, akiket előző nap a tengerparton hagytunk. Még jó, hogy nem beszéltük meg, hogy ott találkozunk, mert akkor biztos csak bosszankodva vártuk volna egymást, hogy nahát, hol vannak már ezek, így meg tökéletesen jött ki.

A kastélynak volt egy nagyon helyes kis majorja, egy haaaaatalmas zöldséges-és virágoskerttel.

Nem tudtam eldönteni, hogy ott laknék-e szívesebben, vagy a kastélyban. Azt hiszem, nekem mindegy is, mindkét helyen szuper lenne. Mondjuk a H...gasséban is szuper, csak ott kevesebb a kert.

Délután átautózunk Chambordba, ez egy másik kastély (a sok közül, útközben is láttunk párat), kevésbé cuki, inkább impozáns,

viszont hajókázunk a várárokban, TB lebeszélte okosba' a hajókat örző fiúval, hogy mi inkább féláron menjünk. Mert a franciák ilyen jófejek (bezzeg az osztrákok, ugye). Utána -micsoda véletlen - összefutunk a hatalmas parkban Emmával és Floriánnal és Em. szüleivel. Vagy ezt már írtam?

Vicces, a végén már nem is csapunk nagy búcsúzkodást, mert ki tudja, még hol futunk össze (mondjuk két nap múlva Bécsben)

Gyanakodnak vagy csak szembetűz a nap?

Egy kicsit még gyönyörködünk a tájban (ami egyébként nem olyan hihetetlen extra, csak mint egy jólszituált magyar vidék: barátságos, zöld, békés) és hazaindulunk.

Kicsit meglepett,hogy egy bo hétrol is ennyit tudok írni, foleg, hogy egy csomó minden ki is maradt, de köszönöm, hogy elolvastátok.

kicsit megtört a napi beszámolók ritmusa köszönhetően a mindig hektikus hétvégének. Szóval ott tartottunk, hogy megérkeztünk Florian szüleihez. A napirend némileg egyszerű volt, arra ébredtünk, hogy a "felnőttek" lent már kávéznak és beszélgetnek, az elhúzódó reggeli után megterítettünk ebédhez, majd az asztal körül (esetleg a terasz asztala körül) üldögélve vártuk az ebédet, majd a hosszadalmas ebédet az asztal körül üldögélve pihentük ki, majd még egy kicsit üldögéltünk az asztal mellett vacsoráig, aztán egy hosszas vacsora következett, majd utána némi beszélgetés az asztal mellett, aztán mi elmentünk aludni, de a többiek még üldögéltek kicsit az asztal körül. 

Mi, TB-vel a nyughatatlan ifjúságot képviselve ezt a mintázatot kicsit megtörtük, és reggeli után nagyokat sétáltunk a sziklás tengerparton, szép kavicsokat gyujtöttünk meg megvizsgáltuk a víz által partra sodort kincseket (=döglött állatokat). Nyugis hely volt, az Atlanti-óceán itt sem melegebb, mint Portugáliában, leginkább könyvet írni jó ilyen tengerparton, meg horgolni. Meg olvasni. Meg aludni. Meg zongorázni*. Meg nagyokat sétálni.

*(volt nekik egy szuper pianínójuk, amin csomót pöntyögünk, vagyis Bandi rendesen zongorázott, amire mindig összeszaladt a család)

Meg este a teraszon a naplementében üldögélni, beugró rokonokkal dumálgatni és fényképezgetni:

Hogy kicsit több időnk jutott egymásra, kiderült, hogy Ramóna néni perfekt spanyol (kislány korában költöztek menekültek Franciao-ba Spanyolo-ból) és nagyon örült, hogyha (portugálul) beszéltem hozza, és igaziból Florian anyukája is félig spanyol, szóval egész jól megértettük egymást, bár mikor F. húga katalánul nyomta nekem, akkor azért döcögosebb lett a társalgás. Mivel mi igyekeztünk kicsit franciául is tanulni, ők meg a vicc kedvéért megtanultak pár szót magyarul, egy-egy vacsora komplett bábeli zurzavar lett (francia, angol, német, spanyol, (katalán), portugál, magyar ahogy épp a nyelvünkre jött), de megértettük egymást, mondjuk egy széles mosoly és egy erőteljes gesztikulálás mindig segített.

Itt például mosolygunk

Esténként még az addig csöndesebb családtagok is belelendültek, és oltári zajt csaptak mindenféle énekléssel meg összeütögetett tárgyakkal, viccesek voltak, bár TB gyakran elmenekült a dolgozószoba csöndes, internetes édenkertjébe. A horgolt berliner kendőm meg mindenkinek tetszett, Emma neki is fogott egy sajátba (meg még egybe a sógornőjének), itt segítek neki (ezt a képet nagyon szeretem):

Aztán néha azért világot is láttunk, mászkáltunk a közeli városokban, fagyiztunk, sóföldet néztünk (ezt hogy hívják magyarul?), bár az aratásról lemaradtunk.

Meg apály idején száraz (mihez képest) földnyelvekre mentünk, ahol a franciák a vacsorájukat ásták ki az iszapból (eddig azt hittem, csak a szegény portugálok esznek meg mindenféle vackot) és megnéztük, ahogy jön a dagály, elmosva a betonutat, amin idáig jöttünk.

fent az apály látható, lent amikor jön a víz

Itt Bandi egy félholt medúzát csókolgat, hátha békává királylánnyá változik. Vagy valami ilyesmi.

itt a kölcsönkapott autónk tetején állunk, mert jött a víz (nem):

A gyerekek meg mindenre felmásztak, amire lehetett

Vendégségben is voltunk más rokonoknál, külön szimpi nekem, hogy ellentétben a portugálokkal (elnézést, hogy mindig ezzel jövök, de ők az egyetlen atlanti nép, akiknek a viselkedését behatóbban tanulmányoztam, ennélfogva csak velük tudom a franciákat összehasonlítani) ha 10 vendég jön, akkor kb csak 11 főre foznek, és nem 60-ra. És a házak sem 3x akkorák, mint amennyire szükségük van, nincs pl két konyha, meg két nappali egy 4 fős családra.

Szuper volt az a pár nap, amit ott töltöttünk, persze egész más, mint ahogy eredetileg elterveztem, de így volt pont jó. És a vendéglátóink annyira nyitottak voltak, annyira feltétel nélkül kedvesek, hogy sokszor úgy éreztem, van mit tanulni. Bár azért nem lógnék egész nap az asztal mellett. :)

a következő rész tartalmából: bármilyen kellemes vendégeskedni, útnak indulunk, és satókra vadászunk. Figyelem, valószínuleg a beszámoló utolsó, befejező része!)

Az esküvő másnapján vagyunk, mire mi felkelünk, az ifjú feleség már el is mosogatott a tegnap vendégsereg után, a francia manikűr mondjuk lekopott, de gondolom nagy volt a nyomás a  nagynénik miatt. Délben már csak kb ötvenen jönnek, ez már tényleg csak a család, meg a messziről jött barátok (mint mi). Páran megjegyzést tesznek az előző esti szereplésemre (Marseillese), mivel a mondatban szerepel a bon (bonne?) szó és kedvesen mosolyognak hozzá, bóknak könyvelem el. Az aperitifnél at egyik hölgy tolmáccsal jön, kifejti, mennyire meghatódtak, hogy elénekeltem a himnuszt, és most a gyerekek (3-16 éves) tennék ugyanezt, nincs-e kedvem csatlakozni. Bemegyek egy szobába,  ahol a gyerekek zajos metakommunkiációval örülnek nekem (de tényleg), kapok kék-fehér-piros csíkos szoknyát és főkötőt (a többieken is van), és sietve betanítják nekem, mikor mit kell mutogatni (éppen miről szól a dal, hol a szívünkön a kezünk, hol a torkunkat vágjuk el az ujjunkal). Kivonulunk zászlókkal, többen fényképeznek, énekelünk, mutogatunk, nagyon vicces. Az éneknek nagy sikere van, odajön az anyakönyvezető nagybácsi (tolmáccsal, aki félidőben lelép, de a bácsi visszakézből elkap egy másikat), hogy kifejtse nagyrabecsülését, biztosítson arról (mintegy 20 percben), hogy ő mekkora hazafi, és végül megígérje, hogy amikor minket ad össze Táltos Bandival, akkor megtanulja magyarul a -Marseillest.

Ebédelünk valamit salátát, a család különböző formációkban énekelget, helyesek, ugratják egymást, aztán nagy nevetés, kár, hogy nem értem, inkább csak kitalálom miről van szó.

Délután összepakolunk, mosogatás, dekorációmentés, felmosás, TB-vel bezsákoljuk a gazdátlan cukros mandulákat. Florian elindul az egyik unokatestvérrel, hogy visszaszállítsa Angersbe a kikölcsönzött tányérokat, de útközben beléjük szalad egy autó. A srácoknak semmi baja, de az autó tropa, a tányérok mind ripityára törtek. Emma a telefonon kapott hírtől kiborul, kijön rajta a 3 napja nem alvás meg a stressz, de végülis semmi igazi baj, sikerül megnyugtatni. 

Emiatt némileg későn indulunk (az eredeti terv szerint a barátok még pár napot eltöltenek Florian szüleinél a tengerparton, lightos afterparty, miegymás, de időközben mindenki lemondta. Csak mi nem.) velünk jön Emma kanadai öccse a kanadai barátnőjével, mi már négyen bent ülünk, a fülünkön is cucc, mikor a család többi része még az udvaron tárgyal. A GPS-szel egyébként odatalálnánk, és el is indulnánk, de erre futva érkezik Florian papa, és odakiált, hogy őt kövessük. Ezt mondjuk mi nem értjük, de a kanadaiak váltig állítják, hogy ezt mondta, még akkor is, amikor már fél órája kanyargunk helyes kis francia kisvárosokban, véletlenül se arra kanyarodva a körforgalomban, amit a GPS tanácsolna. rádadásul délnek tartunk, pedig a tenger nyugatra van.

Mikor végképp feladjuk, és már abban sem vagyunk bitztosak, hogy jó kocsit követünk-e, leparkolunk egy kis kertvárosban. Kiderült, hogy mivel túl későn érnénk a tengerhez, inkább még az egyik nagynéninél vacsorázunk. Kb éjfélig eszegetünk és dumálgatunk és nevetgélünk, pedig jó két órára van még az esti szállás.

A GPS feladta a küzdelmet, Floriant követjük, de egy idő után az ő manőverei is gyanúsak, már semmiben sem vagyunk biztosak, TB eleinte finoman később egyre bizonytalanabbul mondogatja, hogy lehet, hogy egy ideje rossz autót követ,  ezért úgy döntünk, hogy megelőzzük őket. Míg elhaladunk mellettük, mind a négyen átbámulunk a másik kocsiba, én a GPS-szel világítok is, hátha az segít. A másik kocsiban látott döbbent arcok látványa kárpótol minket az összes bizonytalanságért, nagyon nevetünk, a továbbiaknak már csak az álmossággal kell küzdenünk (meg az autópályadíjas masinákkal, de az már unalmas).

Megérkezünk a tengerhez, amiből nem látunk semmit, de a ház cuki, nyaraló stílusban berendezett lakóház, annyi ággyal, ahány unokáról álmodnak Florian szülei, szóval van hely. Bedőlünk az ágyba.

a következő rész tartalmából: tömény pihenés, zongorázunk, énekelünk, nevetgélünk

Szóval ott tartottunk, hogy péntek délután van, és mi egy tanyaszerűségen vagyunk, ahol a fészert (? istállót?) átalakították egy nagyon szép bálteremmé, rusztikus kőfalak meg kovácsoltvas csillár, és megérkezik a család, a fiatalokkal együtt. Nekiállunk megteríteni az asztalokat, mindenki segít, és jó a hangulat, gondoltam videózom, de kiderül, hogy otthonhagytuk azt a zacsit, amiben a kamera, meg a két fényképezogép volt. (kesőbb kiderül, hogy az én fényképezőm nálunk van, ettől függetlenul nem nagyon fotózunk kesőbb sem). Különfeladatnak megkapjuk a gyerekasztalt, amit TB-vel annyira szuperül díszítünk, hogy utána csodájára jár az egész család. Az úszógyertyás kagylós-kavicsos asztaldíszeket is mi rakjuk össze, a végére a terem elég profinak néz ki.

Estefelé körbeüljük az egyik nagy asztalt és kukoricát morzsolunk szalvétát hajtogatunk, ebben még a férfiak is részt vesznek (mint mindenben egyébkent, leszedik az asztalt és mosogatni is segítenek pl), dumálgatunk, vagyis foleg ők, Florian papája nagy mókamester, nyomatja franciául a vicces történteket, mindenki könnyesre röhögi magát, mi meg leginkább rajtuk mulatunk, meg igyekszünk belőni a rokonsági kapcsolatokat, mert az még nem teljesen világos (mondjuk TB-nek az 5. napon sem egészen tiszta még, hogy melyik örömszülő kihez tartozik, és ki kinek az öccse, ebbol születnek kalamajkák). Van pl egy öreg nénike, aki úgy üldögél a vidám az asztaltársaságnál, mintha nálunk is kevesebbet értene franciául, sokáig azt hisszük, hogy egy nagymama, de később kiderül, hogy nem, hanem a francia örömanya keresztanyja, Ramóna néni, és általában a megfigyelő státuszt tölti be, bár ha valaki foglalkozik vele, akkor azért tud beszélni. Hozzánk mindig van egy kedves mosolya.

Aztán Florian anyukája is némileg visszafogottan vesz részt az általános derültségben, emögött mindenféle szaftos családi botrányokat sejtünk, de kesőbb kiderül, hogy már ismeri a férje összes viccét ezért unja magát ezért nem nevet. 

TB elsüti a balatoni hétvégén Floriántól tanult francia mondatot, "óó, köszönöm, nagyon finom volt...  de annyira tele vagyok, mint a déli busz" (nem ez szó szerint, de értelme ennyi). Mindezt tökéletes kiejtéssel és a megfelelő hassimogatós nyújtózkodással, Florian apja (akitol származik a kifejezés) majdnem leesik a székről, annyira nevet, a többiek már fulladoznak, ezt már nem lehet fokozni.

Szóval az este jól telt, nagyon hangulatos volt ott üldögélni, a késői vonattal érkezik még pár vendég Párizsból, lenéző kedvességgel fogadjuk őket Bandival, mert mi mégiscsak bennfentesnek számítunk már a családban, már vannak közös emlékeink és teríteni is segítettünk meg minden.

Másnap a menyasszony koordinálja az eseményeket, reggeli, ebéd a már megérkezetteknek, én vagyok a manikűrfelelőse, ami marha vicces, ismerve engem, de hát ez egy ilyen geek társaság, Delphine-nek (aki ugyancsak francia kollégám es horgolós csajszi) is én adok a ruhájának színével harmonizáló körömlakkot, különben matt színtelennel keni le.

Kora délután kicsípjük magunkat (TB nyakkendője harmonizál (=ugyanolyan színű) a szandálommal, a kendőmmel a nyakláncommal és a fülbevalómmal, elég nagy a sikerünk, hiába, a magyarok zsigerből elegánsak). Felöltözni is segítek Emmának, az anyukájával együtt, hátul a ruhán ezernyi gomb van, marha vicces, tisztára, mint a filmekben, a szoba egy kőkorlátos franciaerkélyre nyílik, kint zöld a fű, süt a nap, hiába második felvonás, azért kicsit mindenki izgul

 És megérkeznek az első vendégek (már aki nem volt még ott). És ami a legmeglepőbb, hogy hozzánk is odajönnek, egész családok, hogy nahát, szóval mi vagyunk a lengyel vendégek, oh, bocsánat, Hungary, az Hongrie, ugye? láttak ám minket tegnap a nagy készülődésben, ez itt a feleségem, ez itt a lányom, ez itt a fiam, bon jour, puszi, puszi, puszi, bocs, hogy nem tudunk jól angolul.

A gyerekek nyargalásznak a kertben, mi kicsit lézengünk, de aztán az egyik nagybácsi felölti a francia zászlós szalagot, és anyakönyvezetői minőségében mond egy hosszabb szöveget, amit mi nem értünk, de nem baj, mert süt a nap és csicseregnek a madarak. Kicsit mindenki törölgeti a könnyeit, aztán aláírják a papírokat, aztán jön egy uncsibb rész, amikor a násznép fura kanapékat eszeget és beszélgetnek, nekem egy Párizs környéki bírónő jut, végülis elvagyunk.

Aztán végre leülünk az asztalhoz és kiderül, hogy a főétel palacsinta, leves nincs, desszertnek pedig palacsinta lesz. Mivel csak hárman sütik a palacsintát, vetélkedővel döntik el, melyik asztal állhat a sorba, ez azért vicces, és a palacsinták is jók, én lazaccal kérem, sajttal és tejszínnel. Fura, hogy nincs az a nagy trakta, meg ezer fogás, azért van egy pillanat, mikor majdnem rosszul leszek, de akkorra már benyaltam egy tányérral a helyi nevezetes karamellaszószból.

Kicsit unjuk magunkat TB-vel, ezért elcsenünk a gyerekek asztaláról egy pakli memóriakártyát, lehet róla francia szavakat is tanulni, egy kisfiú segít, hogy kell kiejteni a neveket. A gyerekek egyébként hihetetlen aranyosak, van vagy 18-20 belőlük, és egy sem idegesitő, a nagyobb lányok segítenek a tálalásnál, a kisebbek meg simán jófejek.

TB matchboxoszik a kisfiúkkal, nem kell hozzá sok nyelvtudás, a szülők odavannak, és tőlem kérdezgetik, hogy Bandi gyerekekkel foglalkozik-e civilben. 

Mikor sötétedik, mindenki előáll valami mutatvánnyal, vagy negyvenen az unokatestvérek közül együtt elénekelnek egy dalt, hamisan, de nagyon jókedvűen, aztán a kanadai szülők is énekelnek, meg egy öreg nénike is, az egyik öccs gyerekkori képeket vetít, aztán színdarab is van, az egyik nagybácsi Cyrano de Bergerac és két nagyobb gyerek csodálkozik neki tollas kalapban, hogy hányféleképpen mondhatná szebben kis lovag. Kicsit mi is kedvet kapunk, elénekeljük ketten hogy Tavaszi szél vizet áraszt, és TB megzsarol, így utána én egyedül elénekelem a Marseilleise-t franciául, és az egész násznép énekel velem, vicces érzés.

Utána tánc, először francia zenék, de még a mulatósnál is furább, bár egyszer van egy keringő, amikor összeszaladnak a népek, megnézni, hogy a magyarok milyen jól táncolnak, utána táncolhatatlan számok mennek, ha kérünk valamit, annak is csak valami feldolgozása van, kettőkor feladjuk és elmegyünk aludni. (bár még egy kicsit hallgatózunk, ha roki lenne, akár pizsamában is leszaladunk. De nincs.) 

a következő rész tartalmából: az eskuvő második napja, a tányértörögetést itt máshogy viszik véghez, majd titokzatos autókázás a lemenő nap fényénél, aztán a tengert is megláthatnánk, ha nem lenne töksötét éjjel

- Elég jó dolgunk van, nem?

- De!

a fenti beszélgetés gyakran elhangzott a nyaralás alatt, általában széles mosollyal kísérve.

A Szerencse néni fia és lánya (vagy akkor ez most vérfertozés?) miután a gaz légitársaság lemondta az utazásukat, kölcsönkérte az egyik tesó autóját, ami aztán ijedtében lerobbant, de totálisan, úgyhogy aztán elkérte az öregördög kocsiját, aki volt olyan kedves és nagylelku, hogy odaadta, és az út ellen a kocsinak sem volt semmi kifogása (bár én nem tájékoztattam, hogy alsó hangon 3000km-t szándékozunk megtenni). ìgy már csak az én Minden Utazás Elotti Parámat kellett Táltos Bandinak semmibe vennie (aka "inkább maradjunk itthon", "hulyeseg, csak udvariasságból hívtak meg",  "nyaraltál már Bécsben?", "inkább menjunk a Balatonra" stb), és már indulhattunk is.

Mondjuk még elotte vendegek is voltak nalunk (vö. orrtörés), meg Bandi is keson erkezett, nekem sem volt kedvem pakolni, a memoriakartyakat is az utolso pillanatban kezdtuk törölni és formatálni, szóval úgy délután 3 körül indultunk.

És itt köszonném meg Bandinak, hogy gyakorlatilag végigvezette a 3000+ kilométert egy zokszó nélkül, ráadásul nagyon szeretem, ahogy vezet, lendületesen de olyan biztonságosan, hogy én nyugodtan aludtam mellette.

Szóval elindultunk, és úgy éjjel 2 körül, a francia határ után, amirol nekem már csak homályos és szaggatott emlékeim vannak, aludtunk egyet, csak úgy TB-sen NH-nésen a kocsiban, és másnap reggel folytattuk. A vicces francia autópályadíjazási rendszer mindenhol elfogadta a hitelkártyát (ezért nem is vettünk fel kézpénzt), csak az utolsó kapunál nem. Ott álltunk Angers határában, mögöttünk már egy kamion, a kártyát meg megvetoen pökte vissza a gép. Akkor már hallottam a fejemben a Macskafogót, hogy "Ebben az esetben kérjük nyomják meg a piros gombot, és nyugodjanak békében!" szóval megnyomtuk, és egy búgó noi hang azt tanácsolta ékes franciasággal, hogyha nem fogadja el a kártyát, fizessünk készpénzzel. Valamint ha nincs kenyerünk, együnk kalácsot. Világos.

Próbáltuk elmagyarázni a helyzetet ,miszerint nincs kézpénzünk, de a csaj csak egyre szaggatottabban azt hajtogatta a hangszóró másik végén, hogy cash.. CaSh.. CASH, nagyon röhögtünk. Végülis összekapartuk a zsebünkbol mindenféle 1 euróst meg 50 centest, és éppen kijött a végösszeg. Mikor fellendült a sorompó, a hölgy még megkönnyebbült sóhajjal kiáltott utánunk a mikrofonba, hogy Ciaooooooooo!

Szóval egy körül megérkeztünk a tanyára, vagy mire, ahol az eskuvot tartottak (ja, emlitettem, hogy eskuvore mentunk? Florian(francia) es Emma (kanadai) eskuvojere, akik kollegaim, es (az elozo reszek tartalmabol:) tavaly mar osszehazasodtak Kanadaban, utana osszefutottunk veluk New Yorkban, es azota joban vagyunk, egyutt horgolunk a lannyal meg minden)

és mi voltunk az elsok, a haziasszonnyal gyorsan megdumaltuk, hogy hol a szallas (mondjuk egyikonk sem beszel franciaul, a néni meg más nyelven nem, de valahogy ez sosem okozott problemat), zuhanyoztunk és aludtunk egyet, szóval mire megerkezett a csalad, mi mar frissek voltunk es fiatalosak.

A következo napokban az egész násznépet meggyoztuk egyebkent, hogy a magyarok mind fiatalok, szépek, szerelmesek, több nyelven beszélnek, muzikálisak és remekül táncolnak. Országimázs rulez.

 De a folytatás majd jöjjön holnap, hogy akkor is idekattintsatok :) (hajlamos vagyok egyszuszra elmesélni fél életeket, de akkor olyan hosszú lesz, hogy a) senki nem olvassa el rendesen, b) masnap törhetem a fejem, hogy mirol irjak)

Szóval maradjatok velünk!

(a követketzo rész tartalmából: elokeszulunk az eskuvore, majd Florian es Emma újra összehazasodik, mi ezalatt ismerkedunk es mulatunk 2 napig, aztan tovabbindulunk, magunk sem tudjuk merre!)

tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert szinte naponta kezdek új életet. De hetente majdnem mindig. Havonta már megszokásból is. Évente pedig egyértelmu. ès általában nem a nagy fogadkozások idején, például szilveszterkor, hanem saját idopontjaim vannak. Például a hétfok, vagy ha hetfon nem sikerul, akkor kedden, de szerdan mar biztosan.

Gondolom a közoktatásban eltöltött jópár év, meg talan az osz magunkba fordulos huvos nyirkossága miatt a szeptember is kedvelt újrakezdos idoszakom.

Például megint elhatároztam, hogy nem eszem bolti édességet, ha már valami nyalánkságot szeretnék, dolgozzak meg érte. Ez régebben volt már a blogban, hosszabb-rövidebb ideig ki szoktam bírni. Az eloreirányzott cél most a karacsonyig tartó következo 3 hónap. Meglatjuk, elég nehéz, mert a kollégák nagyon édesszájúak, és mindennap van valami kis csoki, keksz, cukorka, süti az iroda közös polcán. Pont az ajtó mellett, megkerülni sem lehet.

Aztán szoktam még próbálkozni azzal is, hogy némi rendszert vigyek be az életembe.

Például, ami tavasszal már ment is, de a nyár a lustaság évszaka, szóval hogy kedden kondi. Máskor is lehet, de legalább ez az egy nap legyen fix. Ma megyek is a Bandival.

ès ha már a keddi kondi ilyen szépen alliterál, akkor a hétfo legyen a horgolós nap, vasárnap meg a varrós (persze ez nem túl praktikus, ha nem vagyok épp otthon hétvégen). Szerda a lakásszépítgetos (=takarítós), ez ´végülis már hagyomány, bár a nyáron a takarítós rendszerünk is megborult picit. Csütörtökön mi legyen? Csicsikázós? Rámférne heti egy piheno. A péntek lehetne a papírmunkáé, esetleg a péntek az pont úgy jó, ahogy van, akár Bécsben, akár Budapesten, akár Tszm-en töltöm.:)

Szeptembertol kicsit jobban odafigyelek a kiadásaimra, mert a nyár megint lazább volt ilyen tekintetben, és nem mindig tudom, hová szalad az a rengeteg pénz, amit keresek (ha-ha). ehhez hozzátartozik a papírjaim és ügyeim rendbetétele is. Régi vágyam, hogy tábl´zatban vezessem az összes kiadásomat, legalább néhány hónapig, de eleg reménytelennek tunik. A nagyobb kiadások még csak-csak, de a zsebemben mindig van egy kis apró, 2-5-10 euro, képtelenség követni, honnan jöttek és merre tartanak.

 Mit is akartam még?

Ja, igen: megirni egy listát a karácsonyig (év végéig) elvégezendo nagyon fontos dolgokról. Listaírásban jó vagyok. És megfogadom, hogy addig nem nyugszom, mig mindent ki nem pipálok. (megvan a vicc, amikor a nyuszika mondja, hogy Medve, kihúznál a listádról? :D)

Nna.

Menni fog.

?

!

Ez most egy bejegyzés lenne, hogy a franciák szörnyűek voltak, és kiállhatatlanok és különben is csigazabálók.

A franciákat általában még azok is utálják akik soha nem láttak még élőben franciát, és azt hiszik, a franciázás az egy eufemizmus trianonozás helyett.

A többieknek meg ott van a francia autógyártás és az Úszó erőd. (Jó, az félig amerikai.)

Egyszóval: megjöttünk.

Szuperjó volt és a franciák kedvesek voltak, intelligensek, érzékenyek, viccesek, nagylelkűek, érdeklődőek és hihetetlenül vendégszeretőek.

Jogos a kérdés. Biztos, hogy Franciaországban jártunk?

Akikkel eddig beszéltem, mindenki fel tudta sorolni a sztereotípiákat, hogy nem hajlandóak megszólalni más nyelven, akkor sem ha tudnak, büdösek, nagyképűek, és különben is Trianon.

Ehhez képest, ahányszor segítségre volt szükségünk, mindig mosolygósak és segítőkészek voltak. Volt aki lassan, tagoltan és hangosan többször elmondta franciául az információt, és aztán mivel érezte, hogy nem segített túl sokat, elmutogatta a mondatokat. Türelmesen és kedvesen.

A legtöbben viszont erőt vettek magukon és összeszedve minden bátorságukat angolul próbáltak segíteni. Egyszer egy biciklisfutár aki a Coca-Colán kívül szerintem semmit nem tudott angolul, nehéz táskával a hátán, harminc fokos melegben addig nem ment tovább amíg biztos nem volt benne, hogy megértettük merre kell mennünk.

Egy másik pasas, vagy száz métert rohant a kocsink után, hogy megállítson minket, mert eszébe jutott, hogy rosszul mondott valamit.

De beszélhetnék a középkorú trafikosról aki mindenképpen magyar szavakat akart tőlünk tanulni, de tökéletes kiejtéssel, vagy arról a családról aki kifizette helyettünk az autópályadíjat, mert az utolsó hülye kapu nem fogadott el se maestro, se visa kártyát.

Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy legyen kedves és mosolygós külföldön is. Nekünk bejött. Részletes beszámolókkal később jelentkezünk.

A franciákról pedig vagy jót, vagy semmit.

A képen elégedett turisták láthatóak, mögöttük a chambord-i kastély.

Szabadság utáni első nap,

óránként áramszünet van,

és óránként felmond valaki

a cégnél.

Izgi.

...tegnap eltörtem az orrom.

Vagy legalábbis megrepedt.

Vagy legalábbis valami történt, mert fáj, és kicsit szélesebb a szokásosnál, meg mintha lilásabb is lenne. Tegnap, mikor véletlenül összefejeltem Márkkal a hullámmedencében, köpni-nyelni nem tudtam, minden elismerésem a boxolóké, én nem tudtam, hogy ez ilyen rossz.

Meg azt sem tudtam, hogy ilyen sokszor grimaszolok az orrommal beszéd közben, most minden orrfelhúzásnál kigyullad a fejemben egy kis piros lámpa.

Remélem, azt, hogy kicsit mintha ferde lenne, már csak a paranoiám mondatja láttatja velem.

Ferde, az én szép, arisztokratikus, vonalzóval rajzolt orrom...!

Bele sem merek gondolni, vajon mióta kereshette az alkalmat az unokaöcsém, hogy visszafizesse, hogy tíz évvel ezelőtt eltörtem a lábát?

Édeseim, az igazi bűnök nem avulnak el.

Horgolás már régen volt. Elirigyeltem nagyanyáink nagykendőjét, csak nem feketében, hanem színesben. Murphy szerint hosszú és meleg lesz a vénasszonyok nyara, csak mert már annyira szeretném hordani!

 A két kis lógó a végén azért van, hogy könnyebben meg tudjam kötni.

Szép-e?

Elég fantáziátlan N.H.-nétől, hogy minden nap az alvászavaraival akar bekerülni a blogba, de legyen meg az ő akarata, ahogy mondani szokták.

Szóval arra kelek kettőkor, hogy emelgeti az éjjeliszekrényét. Fekve félkézzel, mint aki vállra erősít, nyújtott karral, szép szabályosan. Föl-le.

Kérdezem tőle, hogy mit csinál?

Válasz: - Jajj de hülye vagyok. Az éjjeliszekrényt emelgetem? Azt hittem ajándékokat szedek fel a földről a fürdőszobába.

Na ennek utánajárok.

- Mit csinálsz?

- Ajándékokat szedek fel a földről a fürdőszobába.

- De minek? Milyen ajándékokat?

N.H.-né felül az ágyban.

- Ezt ennél érthetőbben nem tudom elmondani. Tök egyszerű. Ajándékokat szedek fel a földről a fürdőszobába.

-Értem. De milyen ajándékokat? Miféléket?

Kész vége. Ha túl sok hülyeséget kérdezek, megtagadja a válaszadást. Megfordult az ágyban, és most fejtől lábig alszunk.

Alig várom, hogy holnap reggel letagadja az egészet. És ő nem emlékszik semmire, de ez kizárt.

-Ne oda!                                                   

-Tessék?

-Ne oda rakd!

-Mit?

-Mit? Hát a magokat!

-Milyen magokat?                                 

-Meggymagokat.

-Hova rakjam?

-A tányérra.

-Milyen tányérra?

-A nagy tányérra.

-Oda gyűjtjük?

-Igen.Oda.

-Te is oda rakosgatod?

-Nem én már megettem.

-De mikor etted akkor a tányérra raktad?

-Nem. Szétköpdöstem. De te a tányérra rakjad.

-Jó odarakom. De akkor legközelebb te is odarakod?

-Igen.

-Jó.

Hajnali egy óra egyébként, és a párbeszéd egyik résztvevője (vastagon kiemelt,) -aki nem én vagyok- elviekben alszik.

Ilyenkor átkozom magam, hogy nincs a kamera az ágy mellett, de úgyse hinné el senki, hogy tényleg alszik.

A nappaliban a fotelben várt rám egy cetli, miszerint:

"Titkos tanítások, Ne nézz bele! Halálom esetén égesd el, anélkül, hogy belenéznél!"

Nem túl megnyugtató. Nem szeretek ilyet se megtalálni, se elégetni, se belenézni. Mi lenne, ha a szerzetesek akiket bújtatunk, nem hagynának széjjel mindenfelé a titkos irataikat?

Köszönöm:

házmester

Persze hiába volt a hosszú lista, hogy mit fogok itt nagy magányomban csinálni, alig voltam itthon, kb csak kedden, és akkor is csak mostam, szerdán meg DA volt megint a városban, és munka után vele mászkáltam, meg fagyiztunk, meg megnéztem a rábízott turistákat, ahogy vacsoráznak, csütörtökön meg egy volt kolléganőmet látogattam meg, igaziból semmi kedvem nem volt hozzá, de már muszáj volt. Helyes kislánya van, bár némileg hisztis volt a drága gyermek, de így revansot vehettem a hosszú, külvárosi buszozásért, és másnap az intézetben mindenkinek elmondtam, hogy Albina gyereke egy kisördög, és tökre toporzékolt mindenért. Ciiiiiikiiiii. :)

Egyébként úgy volt az A-terv, hogy kiveszem a csütörtököt is, meg a pénteket is szabadságnak, és levonatozom Gyulára, ahol Táltos Bandi mamájával áztattuk volna magunkat a termálvízben és megbeszéltünk volna rengeteg apró-cseprő, lényegtelen valamint életbevágó dolgot, de a tesóm rábeszélt, hogy inkább ők jönnének ki egy hétre Bécsbe, és maradjak itthon. Én meg egy őrült rendes kishúg vagyok, aki bármit megtesz a nővéreiért (meg a bátyjáért is), szóval lemondtam TB anyukáját és maradtam. Erre tesóm felhív, hogy bocs, de mégse jönnek, mert blablabla, de akkor már túl késő volt szabadságot kivenni, két napra meg túl messze van Gyula, szóval morciztam egy cseppet (missMarple, magyarázkodó email készül!), de mivel mindenre van egy egész ábécényi tervem, mert én ilyen rugalmas vagyok, előkaptam a D-tervet (a C az volt, hogy itthon maradok, és egyenesbe hozom a háztartást valamint a hobbijaimnak élek) és meglepetésszerűen levonatoztam Tszm-re, remélvén, hogy a szüleim is olyan rugalmasak, mint én, és meg se kottyan nekik plusz egy vendég a másik 7 mellé. 

A vonaton otthonteremtő tehetségem kicsúcsosodásaként egy cserép virágot helyeztem el az ablak melletti kisasztalon, lehúztam a papucsom, feltettem a lábam, és elővettem egy jó könyvet, meg a horgolásomat. Akár a saját nappalimban, csak kicsit több volt az idegen.

Megérkezvén a családi birtokot mondjuk üresen találtam, mert a szüleim annyira rugalmasak így öregkorukra, hogy leugrottak a Balcsira az unokákkal strandolni egyet, de nem jöttem zavarba (kulcsom nincs, mert nem csak, hogy nem veszik figyelembe a terveim, de még meg sem bíznak bennem, a szobalánynak meg kimenője volt), a kertek alól megközelítettem az objektumot (nem akartam mindenki szeme láttára mászni át a kerítésen, így adván ötleteket a nálam is megbízhatatlanabbaknak), kerestem a kertben két alkalmas fát, előhúztam kecsesen a retikülömből egy függőágyat*, (igen, mindig is felnéztem Mary Poppinsra), felkötöttem, majd kényelembe helyeztem magam arra a két órára, míg a háziak megérkeztek. Közben apukám házicsokoládéját kanalaztam, mindig van nálam egy dobozzal (nem). Túlélő típus vagyok.

Azért, hogy ne nézzük le a péntek 13-át, a (várt) vendégek kocsija 5km-re a háztól adta fel, így hamarjában traktort kellett keríteni, ami vontat, a vendégek viszont szerencsre lekapták a bicikliket a kocsiról (ok is minden eshetosegre felkeszulnek, csaladi vonas) és odatekertek, így nem késték le a vacsit. Míg ettünk, végig villámlott, de nem esett, kint voltunk a teraszon, már bőven csak dumálgattunk késő este ,mikor megérkezett a vihar, ami nem zavart volna engem, de a gyerekek féltek a kerti házban, ahol táboroztak, szóval kénytelenek voltunk bemenekíteni őket (jol megaztunk), és hirtelenjében ágyazni kellett nekik is, ahol még volt hely, a vízszintesen eső (?) esőtől viszont a nagy ház is beázott, vödrök kellettek, meg rongyok, meg arrébb húzni a földön mostmár tényleg aludni akaró gyerekeket, azt hittem, sosem kerülünk ágyba.

A hétvége további része kevésbe volt ilyen spontán, kerti utat építünk a tesómmal, eddig eléggé csak a semmibe vezet, de vannak terveink. Viszont marha jó idő volt, napos, meleg, fülledt, horgoltam a hároméves Zitának gyöngyvirágot, mert kijelentette, hogy neki valakik horgolni fognak, én meg rendes vagyok (nem csak húgként, hanem nagynéniként is), és nem vártam, míg valaki megcsinálja.

Meg sarazas is volt (a fenti képen a gyermek optimistán még ruhában van, de utána mind gyorsan átvedlettek fürdobugyira), meg vízipisztoly-csata, az utóbbiból nem sikerült kimaradnom, pedig próbáltam.

Este szalonnát meg papa kukoricáját sütöttünk, ujjatlanban voltam kint, meg sortban, én, aki mindig fázik, úúgy szeretem a nyarat. Énekeltünk, hogy bosszantsuk a szomszédokat, meg hullócsillagot is néztünk, bár utóbbiból nem sok volt, műholdból meg repülőből annál több. TB viszont eléggé hiányzott.

Vasárnap reggel a szemben levő domboldalon sétált egy őzike, míg mi reggeliztünk.

Tszm elég jó hely.

A kép mondjuk nem reggel készült, és emiatt az őz sem látszik rajta, de azért talán átjön a hangulat.

ezt most mind vasárnap este írtam, és mostmár fáradt vagyok valami frappáns befejezéshez.

Itt egy kép anyukám körömvirágairól, nem én készítettem, de azért szép.

ölelek mindenkit, jó éjszakát!

* a függőágyat Táltos Banditól kaptam szülinapomra, a legszuperebb meglepetés, amit csak el tudtam képzelni, és tényleg akkora összecsomagolva, hogy elfér a retikülömben, kibontva pedig két ember is hintázhat benne. És narancssárga.

Hiszem, hogya felsobb hatalmak jelekkel irányítanak minket az élet surujében.

Például ha nagymaréknyi olvadó csokidarabka és sütimorzsa szóródik szét a konyhában, az annak a jele, hogy tovább már tényleg nem halogathatom a konyhaszonyeg mosását.

alapvetoen globalizacio ellenes vagyok, megis meghat, hogy a dm- és az ikea-kártyámat is elfogadják Ausztriában és Magyarországon is, függetlenül a kiállítás helyszínétol.

:)

egyébként megvagyunk, csak Táltos Bandi kivándorolt Svejcbe (ahogy a nagymamám mondaná), azóta mi is csak telefonon kommunikálunk, meg már elotte is történt sok minden, jó, is meg rossz is, majd jon utazos beszamolo a hetvegerol meg ilyenek, csak valahogy nincs ra erkezesem. Elterveztem, mennyi mindent fogok elintezni, mig TB nincs itthon, ehhez kepest 9-kor már fáradtan doltem az agyba, es minden fogadkozas ellenere sem ebredtem ma hamarabb, mint szokasom.

A hetvege megint keteselyes, ket jo program es nemi szervezesi nehezsegek, varom mar, mikor fogok unatkozni :).

*mondjuk egy a jó kis cím Hrabaltól valami eredetibb bejegyzést érdemelt volna, de hát ezt kapta

Tegnap öcsémmel sétáltunk az utcán  mikor hallottam,  hogy beszólnak valakinek, hogy „figyeld a kis buzi  gecit, beöltözött műmájernek” ösztönösen a hang felé fordultam, (biztos tudat alatt kíváncsi is voltam, hogy néz ki egy műmájer) és eléggé meglepődtem mikor rájöttem, hogy én vagyok aki műmájernek öltözött. („Igen! Te. Te kis buzi!”)

Tanulatlanabb, illetve a divat világában járatlanabb olvasóink kedvéért közlöm, hogy egy igazi kis buzimájer fekete zárt cipőben, fekete zokniban, fekete nadrágban, és kék ingben jár, laptoptáskával a kezében.

Reggel mikor felvettem, koncertruhának gondoltam, egy oldott délutáni hangversenyre, templomba.

Sétáltunk tovább, mint két kis vidám geci, de legbelül valami megváltozott. Valahol hátul, nagyon mélyen megmozdult valami. Egy érzés,  amit nehezen tudnék körülírni. Az elején csak megalázva éreztem magam, mint egy gyáva kisfiú, aki valahol legbelül talán kicsit májer is geci is  és buzi is. Hiszen ha nem az lenne, akkor a minimum az lett volna, hogy visszaszól, hogy : Mi a fasz bajod van, te köcsög? Szájbarúglak!

 Leírva ez elég vulgáris, és tényleg sajnálom, hogy ez a poszt piroskarikás, de férfiállatok között ezek a szavak a normális, hétköznapi társalgás részét képezik.

Az eszemmel, tudom, hogy az erőszak nem a jó megoldás.

De ahogy múlnak a percek, fokozódik a lelki sérülés.

(Olyan mint a hányásnál. Az elején tudjuk, hogy jönni fog de csak várunk. Egyre rosszabbodik a helyzet, de csak várunk. Sűrűsödik a szánkban az édes babanyál, és elindulunk a fürdőszoba felé. Kiköpjük a nyálat, és letérdelünk a vécécsésze mellé. Jönnek az első hullámok, még csak öklendezések, a gyomor görcsösen összehúzodik, és hullámokban tör fel a hányás. A nagyobbak után érezzük, hogy ez már a vége. Köpünk még párat a csészébe, semmivel sem törődve megtámasztjuk homlokunkat a hideg porcelán szélén, és minden jó.  Megmossuk az arcunkat hideg szappanos vízzel, fogat mosunk kétszer is, és hideg borogatással visszafekszünk a hűvös sötét szobába, és tudjuk, hogy most már el fogunk tudni aludni, és mikor felébredünk minden jobb lesz, és vár a tea, meg a háztartási keksz.)

Szóval az elején, próbálunk csak mosolyogni az egészen. Szánalmas alkeszek. Ki foglalkozik ilyenekkel? Nem érdemes. Aztán jönnek  azok a gondolatok, amikkel mentegetjük magunkat, önmagunk előtt, hogy miért nem szóltunk, tettünk semmit. Hiszen hárman voltak.  Mi van ha valakinél kés is van? Nem is vagyok egy verekedős alkat. Ha kitörik a fogam nem fogok tudni fuvolázni. Itt van velem az öcsém akire vigyáznom kell. Itt van a táskában a drága hangszerem arra is vigyáznom kell. És különben is hárman vannak.  És mit számít? Jobb lenne ha odamentem volna és fejbebaszom egy sörösüveggel? És ha belehal? Menjek börtönbe emiatt? Áh, ugyan. Felejtsd el.

De nem megy. Túl sokat gondolkodtam rajta és érzem, hogy egyre jobban tolul fel az érzés, hogy egy gyáva lúzer vagyok, és vesztettem. Nem tudom mit, de vesztettem. A méltóságomat, az önbecsülésemet, az igazságról és az igazságosságról őrzött képemet. Az elveimet, miszerint ha mindig csak jót csinálsz jó dolgokat is kapsz vissza. (aka karma)

A mosolyom egyre erőltetettebb, és egy hang azt súgja nagyon mélyről, hogy menj vissza. Menj vissza. Ne magad miatt. Ne azért mert ok nélkül bántottak. Menj vissza az öcséd miatt. Menj vissza a húgod miatt, akinek kitépték a kezéből a telefonját, mert gyengébb és törékenyebb. Menj vissza a nők miatt akik minden nap, hallgatják ezektől a férfiaktól a szövegeiket, hogy „de megbasználak te kis ribanc” és a szavakat sokszor tettek követik. Menj vissza azért mert egyszer vissza kell menni. Egyszer vissza kell menni, hogy megmutasd, hogy nem engedhetnek meg maguknak akármit. Hogy nem tehetik meg  egy másik emberrel, hogy beletapossanak a lelkébe. Hogy nincs igazuk. Hogy nem erősebbek. Hogy ők sem sebezhetetlenek.  Hogy nekik is fáj.

Már érzed, hogy jó lenne. Érzed az adrenalint, egyre gyorsabban dobog a szíved. Gyorsul a légzésed, ökölbe szorul a kezed.  Elképzeled ahogy odalépsz az asztalukhoz, felkapod az egyik üveget, és az arca felé ütsz. Elképzeled ahogy reccsen a csontja, hallod a hangját a fejedben. Érzed ahogy lendül a karod, az öklödbe belehasít a fájdalom, ahogy a másik csontjához ér. Te is kapsz pár ütést rúgást, de nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Ott állsz két ember felett, véres az inged. Az egyik elszaladt, de kapott ő is rendesen.  Lehajolsz, az arcába ordítasz. Kérsz még? Ki a kis buzi? Ki?

Elsétálsz. Később mikor vársz a vonatra észreveszed, hogy megvágták a lábadat, sajog az öklöd, és valószínű eltört egy vagy két bordád. Iszonyúan fáj. De nem érdekel. Nem érdekel semmi, csak hogy nem hagytad magad. Nem győztek le. Nem tehetnek meg veled bármit.  Nem tehetnek meg bármit. Az nem lehet.  Nem lenne igazságos.

Másnap olvasod az indexen:  A rendőrség kéri a tizedik kerületi lakosok segítségét, a képen látható férfi beazonosításában, akit többrendbeli nyolc napon túl gyógyuló testi sértést okozó erőszakkal , és garázdasággal  gyanúsítanak.

(Valaki a mobiljával csinálhatta a kocsmából. Elég gyér minőség, ez alapján soha nem találnak meg.)

Továbbkattintasz a linkre ami a bulvár részlegbe visz, és ott olvasod az egyik áldozattól N.Z.(53) :

"-Ott ültünk a barátaimmal, megittunk egy korsó sört, beszélgettünk, viccelődtünk, mikor odalépett ez az idegen, felkapott egy üveget, és ütött vágott ahol ért."-meséli értetlenül Zoltán"

Volt tegnap nagy online ajándékozás, meg ünnepségsorozat, aminek keretében feltaláltam egy Kirának készített Kiráról elnevezett tortát.

 Kiratorta

Azoknak mondom, akik a Wizz Airel mentek volna Prágából Franciaországba, hogy augusztus 13. az utolsó lehetőség, aztán megszüntetik a járatot. A Magyarországról Párizsba induló vonalat már korábban (2010 január 11.) megszüntették, és most az utolsó végvár is elesett.

Lehet, hogy csődbe megy a kedvenc légitársaságom?

Nem tudom, hogy ez nemzetközi gyakorlat-e, de a google nem igazán találta, hogy leépítik a járatot.

Lehet, csak nem akarják nagydobra verni.

ma. jajj nekem.

...csak szokás szerint kicsit sűrűek a napok, és TB nem ír, mert nincs ihlete, vagy nem tudom miért. Itt a tesóm, szóval igyekszem korán munkába menni, és korán hazaérni, de jövő héten előadásom van, fontos, és azt írom, meg persze dolgozni is kell mellette, aztßn délutánonként meg mindig akad valami mulatság, estébe hajlóan, tegnap például megnéztük Táltos Bandit a színházban, a Denevérben, nekem jó volt másodjára megint, tesómnak meg gyerekkori álma, hogy lássa, hát most megkapta, ha nem is a klasszikus feldoglozást, ez mindenképp nagyobb élmény, és hát Bandi látványa se semmi frakkban, ing nélkül, neki a legkockásabb a hasa az egész színpadon.

Itt még frakk sincs rajta.

Hétfőn meg fürdőben voltunk, Oberlaaban a Kurbad-ban (ez annyira egy vicces szó, de most nem megyek át malacba), szuper volt, szerencsére csak a végén derült ki, hogy valamiféle félreértés folytán nem volt nálunk elég pénz, de még iratok sem, és az osztrákok nem arról híresek, hogy csak úgy átengedjenek 1 euró 30 centet a szegény rászorulóknak. Na mindegy, Bandi megoldotta, mint mindig, míg mi csak sápadoztunk tesómmal, hogy most mi lesz. Aztán meg röhögtünk, de nagyon.

Ilyenek ezek a napok, jó lenne néha pár hét eseménytelen semmittevés, de majd ha megöregszünk.

Ha valaki tud jó szállást valahol a Balaton környéken hétvégére, az szóljon.

Na, most vagy vizisielni megyek ma delutan, vagy a baratnom jon fel hozzank.

Tudom, hogy mi az egyertelmu valasz, de nalam semmi sem egyertelmu.

Mert egyreszrol a lelkemek sokkal jobbat tenne a baratnommel toltott delutan, masreszrol a fejemet fognam, ha kihagynek egy ingyen vizisi/wakeboard lehetoseget.

Egyreszrol jobban szeretek Taltos Bandival ilyen izgalmas dolgokat csinalni (igen, a ceg szervezni a dolgot, es ilyenkor csak a dolgozok mehetnek), masreszrol nyakunkon a nyar vege, es olyan meleg van, tokeletes ido a vizben pancsolashoz.

Aztan meg nem szivesen mutogatom a kollegaimnak a narancsboromet, jobb szeretnek ugy megmaradni a fejükben, mint a Tökéletes Nő.

Minden eshetosegre betettem reggel egy bikinit a retikulombe.

kep innen