ilyen szép, indiai ruhában ment ma oviba (köszi, BécsiNikol!!!!): 

kb, mint egy angol gyarmatosító, aki el akar vegyülni :D

mondjuk mióta megkapta tegnap, nem volt kétségem, hogy ma eshet és fújhat, de ez lesz rajta. Bandi azért vitt neki váltóruhát. 

Van egyébként a kisposzátának indiai barátnöje az oviban, és a múltkor már a fél válláról leejtett pólóra is közölte, hogy az "indián" lányok így hordják. Úgy tünik, ahhoz képest, hogy Ridima még Lilinél is kevesebbet tud németül, a fontos témákat így is át tudják beszélni. 

09:29: már túl voltam egy PUKK-on, kiderült, milyen, mikor szivárog a magzatvíz, felhívtam a reggelizö szüleimet, akik épp túl voltak a hetedik unoka szerencsés megérkezésén, kinyomoztam Táltos Bandi ideiglenes telefonszámát, amit valamiért nem mentettem el a telefonomba, hazavitettem magam a barátomékkal, akiknél aludtam, és akik borzasztóan élvezték, hogy van pünkösdhétfön valami akció, kirángattam a félkómás, hajnalig bulizó Bandit a kádból, felhívattam vele a betegszállítót (na jó, még a kádból hívta), és erösen gondolkodtam, hogy mit is pakoljak a csomagba a fogkefémen kívül. 

Jaj, de jó is volt, mindig vigyorgok, mikor rágondolok :)))))))))))))

Tudtam, hogy überelni tudom BécsiNikol utazgatós hétvégéjét Indiában*: pénteken hazafelé egy kocsiban voltunk 3 gimnáziumi osztállyal, meg egy müncheni legénybúcsús társasággal**. 

Alvásidő volt, gondoltam, majd alszik egyet Lili az ölemben. Ha-ha-ha. De legalább jól szórakoztunk.

*igen, viccelek :D

**nem az én müfajom, de azért vicces volt, hogy a vőlegény Borat-dresszben pálinkát kínálgat vonatszerte. Szegény, ahányszor ránézett Lili, "sorry"-t motyogott.

Zuhanyzás közben lecsuktam a szemem, és tökre megijedtem, hogy ki oltotta le a villanyt. 

... olyan jó sztorikat hallok, pl egy orvos mesélte, aki egy vesetranszplantáció folyamán mentősként találkozott az (agyhalott) cukrász donorral, majd később szakorvosként a recipienstől hallotta, aki asztalos, hogy az utóbbi időben hobbijává vált a süteménysütés, nem is érti, miért.

Az orvos meg nem mondta el, hogy ő érti. 

Az élet viszont meglepő és mulatságos.

Az új tavasszal igazán jó időszak kezdődött, a rengeteg munka mellé egy csomó igazán jó program is társult (mondjuk én a spontán barátnőzéseket is imádom itt Bécsben, és alapvetően remekül elvagyok itthon, de azért nagyon élvezem, mikor kirángatnak innen).

Még áprilisban voltunk egy meglepetés-születésnapon, szerintem erről akkor nem írtam, pedig. Az egészben az volt a különleges, hogy 1. Magyarországon volt, 2. 3éves korom óta ismerem az ünnepeltet, és volt egy időszak, mikor egyátalán nem találkoztunk, de aztán kiderült, hogy felnőttként is tudunk mit mondani egymásnak 3. nem csak őt, hanem a családját is ismerem, és ők is ismernek minket, és a szüleit meg az öccsét pláne nem láttam 15 éve. +1. még rengeteg más, kis szál, ami összeköt minket, családi nyaralások, vacsorák, kirándulások, hogy az egyik tesóm is ott volt (sőt, részünkről ő szervezte), a dolgok, amik mostanában foglalkoztatnak minket és ezek a kis szálakat aznap este látni lehetett a levegőben, tisztára sürü meg fényes volt tőle minden. És persze Bécsben is van egy csomó barátom és ismerősöm, de mennyire különleges már, mikor valaki (aki nem az anyukád, apukád, tesód, stb) rád néz szeretettel, és azt mondja, hogy már kiskorodban is ilyen voltál! :)

Aztán május elején esküvőre mentünk Budapesten, illetve én hamarabb mentem, leadtam a kiscukrot a pesti nagymamáéknál és bementem a városba a lánybúcsúra. Aznap még dolgoztam, aztán a 3 óra utazás, nem volt túl sok kedvem az egészhez, konkrétan utáltam, ha TB apukája nem visz el kocsival, szerintem el is sírom magam. Aztán a kezdésnek ittam 3 koktélt két fekete teát, csomót nevettem, régi barátokkal találkoztam, magyarul beszéltem a magyarokkal, portugálul a portugálokkal, meg angolul mindenkivel, imádtam, hogy Budapesten vagyok, és éjjel kettőkor nagy szemekkel néztem a többiekre, akik fáradtak voltak és haza akartak menni. Egyébként ez a portugál vonatkozás nagyon viccesen sült el, mert a menyasszony első feladatával (hogy marcipánszíveket áruljon a Wesselényi utcában) pont egy mit sem sejtő, ott ácsorgó portugált talált meg, aki csak kapkodta a fejét, hogy honnan szabadult rá egy pesti romkocsma előtt kéttucat portugálul csicsergő nő. (később, egy másik helyen még dumáltam vele, na ettől is konkrétan megint húszévesnek éreztem magam, hogy egy bárban portugálul udvaroljanak kiabáljam túl a zenét), osztoztunk a Budapest iránti rajongásban, illetve a srác eléggé lehúzta Bécset, amit azért én (már) szeretek, de tény, hogy Bp kevésbe steril (és erről még fogok írni).

A kisunoka meg közben egészen jól viselte magát, elaludt és nem keltegette éjjel a nagymamát, ahogy engem szokott. 

A nagypapa kivitt minket, meg egy másik unokát a lizsébe majálisozni, de engem tök ledöbbentett, hogy ez mennyire embertelen lett, olyan hangos zenével, hogy a kisjegenye öt perc várakozás után inkább nem ült fel a körhintára, csak menjünk innen. Voltak jó részek, és sétáltunk egy nagyot, de a vurstli nagy csalódás volt.  

Aztán megjött Táltos Bandi, és szombaton nem éppen surlódásmentesen, de időben odaértünk az esküvőre a Mátyás-templomba. Voltak ilyen nagyon jó képek, mint egy magazinban, hogy a menyasszony nővére fonja a tavaszi napsütésben a templom előtt Lili haját, meg hogy a három koszorúslány körbeugrálja a várakozó násznépet, és rég nem látott ismerősök beszélgetnek. A pap meg lenyomta az egész szertartást két nyelven, elég menő volt (micsoda mázli, hogy Brazília erősen katolikus ország :)). Én az esküvőket egyébként igazán a lagzi miatt szeretem, a ritkán látott ismerősök, meg a tánc miatt, és az itt igazán jól sikerült, ők zenéltek, nagyon parádésan. Bandival táncoltunk egy csomót, és a kislábban is nagyon benne van a bugi, éjjel 1-ig le sem tudtuk lőni, akkor aztán inkább hazamentünk. Pedig akkor már több kislány aludt az összetolt székeken, nekem ez is annyira hozzátartozik egy lagzihoz, bár volt, aki azt mondta, hogy "nekem szerencsére nem voltak gyerekek az esküvőmön".

Egyébként a legjobb, legrégebbi barátnőm ment férjhez, csak ez valahogy már annyira személyes, hogy a blogban nem igazán tudok róla mit írni. DA, ölellek!

Aztán épp összeszedtük magunkat itthon egy kicsit (én közben voltam a szimpóziumon, és két munkás nap között ezerrel mostam a szennyest), és megint vonatoztunk Bp-re, aztán autóztunk Tokajba vizitúrázni. 

De közben lejárt a blogra szánt idő, folyt köv, maradjatok velünk!! (ha bírjátok még kép nélkül a sok szöveget)

mostanában elég jó barátságban vagyok a korommal, de ma reggel azért szíven ütött, hogy a L'OREAL Austria [Fellowships for Young Female Scientists in Basic Research]-t nem pályázhatom meg, mert a következö deadline-kor már túl öreg leszek.

Gyász.

UPDATE: vagy többet kéne aludnom, vagy megtanulnom, hogy pontosan hány éves is vagyok. Szóval még van egy évem, pályázhatok a L´oreal dologra. 

Öröm és bódottá.

rájöttem, hogy a hétvégén sem lesz több idöm, mint ebben a pillanatban, úgyhogy gyorsan leírom, mi újság a kisnindzsanyúllal.

92-98 cm, 13 kiló. Kb. A saját fejében ö 160 centi (meg szokta mutatni az ovis méröszalagon, milyen magas), és biztos, hogy csak pár kiló, mert szerinte mi simán tudjuk öt cipelni. 

Gondolom, ezt hívják dackorszaknak, hogy mindegy mi, az ellenkezöjét állítja. Ha nagy étvággyal eszik valamit, és megkérdezem, hogy ízlik-e, akkor is azt mondja, hogy nem. És persze nem megy fürdeni, nem megy aludni, nem jön a játszótérre, és a játszótérröl nem megy haza, és nem, az irtó vagány, virágos töröknadrág sem tetszik neki a boltban, amiböl, ha lett volna 38-as, és simán kettöt vettem volna magamnak. Persze nem volt, úgyhogy ö sem kapott, én sem kaptam. 

Na jó, itt csak fáradt volt már, de nagyon. Igen, a csizmája leopárdmintás ÉS Hellokittis. Nem én vettem :D

Hallgatózik, figyeli a hangokat, belsöket, külsöket egyaránt. (a fülemmel hallom, teszi hozzá) A múltkor hazafelé a vonaton mondtam, hogy kijön értünk Táltos Bandi, ugrálva örült neki, aztán hallgatózott, és mondta, hogy már hallja, hogy jön. "Liliiii! Liliii! Hallom, ahogy apa hív"

Ha nagymozgásban nem is, színészkedésben verhetetlen. Összehúzza magát, konkrétan reszket, kérdezem, fázol? "Nem, csak játékból". És tényleg, mert játékból pont esik az esö a nappaliban, és bemenekült a hálóba, ahol a titkos háza van. Aztán a múltkor meg meglátta Radica nénit, a szája elé kapta a kezét, ingatta a fejét, hogy ne! ne! és a falhoz lapulva hátrálni kezdett. B barátnöm, aki látta, mondta is, hogy látszik, hogy nem bírja Radicát. A következö pillanatban TL meg elnevette magát, és szaladt vissza a nénihez dumálni. Nem is értem, honnan jönnek neki ezek az ötletek, de elég mókás. 

Itthon kiragasztottuk pár rajzát (nincs sok, meg van róla gyözödve, hogy nem tud rajzolni), azóta ha vendégségben alkot, a végén mindig jószívvel ajánlja a háziaknak, hogy most csinálhatnak kiállítást. Ha nem hallgatnak a szép szóra, akkor kér celluxot, és elintézi maga :D.

Ezt mondjuk közösen rajzoltuk, Lili csinálta a szört, meg a zoknit a sárkány lábán. Ö rendelte meg, hogy a kissárkány szopizzon. 

Egyre több szót hoz haza, mesél a Hexéröl (boszorkány) meg "a másik lányról", aki a mesében volt, és azt is tudja, hogy a Hexe böse (gonosz). Most már tudatosan próbál németül dumálni a villamoson az arra érdemeesnek tartott utastársakkal. Még böven kellek én, de egyre kevésbe fél megszólalni.

Voltunk esküvön, elötte hetekig ment a sírás, hogy de ö nem akar koszorúslány lenni, ö menyasszony akar lenni. Ott helyben szerencsére már el volt varázsolva (Szép ruha, új cipöööööööö), és nem jutott eszébe kilökni a menyasszonyt a helyéröl. PErsze nem csináltunk képeket, ne is kérdezzétek. 3 koszorúslány volt, irtó helyesek voltak együtt. Vittünk babakocsit (ez a babakpcsi mekkora szívás, utáltuk már az elsö óra után), hátha abban elalszik majd a lagzin, de éjjel egyig nem tudtuk lerakni, folyton táncolni akart (mondjuk nagyon jó zene volt). ìgy kénytelenek voltunk hazaindulni, mielött eszébe juttott volna, hogy igazából nagyon fáradt (délután sem aludt aznap). Jó volt, ha lesz kép, talán még írok erröl is.

Itt azt akartam lefényképezni, ahogy szisztematikusan lepakolja az összes könyvet, és mindegyiket végiglapozza (ezt csinálja egyéves kora óta), de mire elövettem a telefonom, sürgös hívást kapott a doktornö, és indulnia kellett egy beteghez.

Simán elbír két fagyival. Az én lányom <3

A végére meg csak egy lazulós kép egy péntek délutánról. A kattintás elött még teljesen ki volt nyúlva, és állítása szerint a holdat nézte az égen (tényleg ott volt)

hogy döntésképtelen leszek. Ha van mondjuk hétvégére itt is jó program, de haza is mennék Mo-ra, akkor napokig járatom az agyam, hogy melyik legyen, melyik vonattal menjek, ma, vagy holnap, vagy egyátalán nem, ilyenekben verhetetlen vagyok. Mondjuk azon is hónapokig dilemmáztam, hogy vegyek-e évesbérletet, mert végre megtehetem, de igaziból nekem biciklivel is jó, söt, jobb, és ha bicajjal járok, akkor vajon megéri-e az évesbérlet, vagy sem, de mégis milyen jó lenne, ha lenne, mert télen Lili odafagyott az ülésre. Egyébként vettem, azóta nem mentem biciklivel, de tök más okból. A másik ilyen elhúzódó ügyem Lili ovija, ami csak négyig van, ami irtó stresszes, mert én kb soha nem tudok értemenni. És van foglalt helye egy másik oviban, az apácáknál, ami 5-ig van nyitva, ugyanolyan közel van, és jó a híre. És ugyanennyibe kerül. Szeptembertöl átvihetnénk, de pont most nyílt ki a kistulipán, vannak barátai, szereti az óvónéniket, reggel gond nélkül megy, délután mosolygósan jön ki, erre most vigyem át egy új helyre?

És nem, nem állok le azután, hogy megszültem a döntést, utána jut eszembe ezer más opció, hogy talán mégis úgy lett volna jobb, és nem így. Eh.. utálom. Nyilván most is egy ilyenben vagyok benne, ti mit csinálnátok? Vagy másnak ez ismeretlen probléma?

mikor nálunk meg mindig történik valami. Az elöbb jött be egy kiscsaj a szomszéd szobából, hogy adnék-e vért mert éhes mert szüksége lenne a kísérletéhez 5 vérmintához, csak egy tubusnyi kéne, nem sok. És mert jófej vagyok, adtam, csak kértem cserébe csokit, mert én viszont tényleg éhes voltam.

Viszonylag kevesen vannak itt 9 elött, rajtunk kívül még egy lány (ö is adott), kíváncsi vagyok, a takarítónötöl is mer-e vért kérni.

A Föld napján meg volt a guglin egy állatos kvíz*, persze gyorsan meg is csináltuk a kollégákkal, a magányos kocka infósunk egy tobzoska (és tényleg!), a nagyon alapos, szorgalmas, cuki kis asszisztenslányunk egy méhecske lett (és tényleg!), én meg egy óriáspolip (és tényleg! ja, nem). Mondjuk megcsináltam itthon is, kicsit másokat válaszolva, és akkor is az lettem, lehet, hogy bele kell nyugodnom. Egy polip vagyok, és "bármit elérek, amit a fejembe és/vagy erőteljes csápjaim közé veszek" (a google szerint). 

Táltos Bandi is megcsinálta, attól függöen, hogy épp mi a kedvenc csemegéje (hús vagy saláta) egy méhészborz, akire mindig számíthatnak a barátai, ha baj van, vagy gyapjas mammut, aki különleges, és tulajdonképpen már kihalt. 

*keressetek rá, hogy Earth day quiz

Van jópár félkész bejegyzésem, de annyira unom öket még én is, hogy inkább nem élesítem. 

Most meg dolgoznom is kéne, de olyan idöpocsékolásnak tünik egy csöndes szombat reggelen elöadást írni. A többiek még alszanak, sajátidö van.

Az elsüllyedt, menekülteket szállító hajóról meg beugrott ez a film:  O nosso lar  ennek is az a jelenete (1:14-töl), amikor jönnek a háború áldozatai nagy tömegben, és hirtelen nagyon sok lesz a munkájuk a köztes létben élöknek. Mennyire lehetett halálra remülve az, aki egy hajó gyomrába zárva fullad meg?

(nem hiszem el, pár éve megtaláltam ezt magyarul, bár valami irtó hülye cím mögé rejtve (élet és halál), de most már nem találom sehol sem, még angol felirattal sem) Tátiti megtalálta az indavideón magyarul (köszi!): Az Otthonunk (és ennek a címe is sikerült, mert a nosso lar tényleg ezt jeleni, a mi otthonunk)

Aztán van még ez a videó:

(egyébként igen, tisztában vagyok vele, hogy én sem otthon élek. Vannak mentségeim :P)

És csak hozzátenném, hogy az, hogy segítsünk helyben a nehézsorsúakon, szuper, de talán át kéne gondolni kritikusan a jószándékú módszereinket:

milyen hosszú utat tett meg ez a poszt, az unalomtól a köztes léten át a világ sokféleségéig. Ilyen kreativ vagyok szombat reggelente :D

Még régebben történt, csak akkor pont benne voltam a microRNS-eskröl szóló könyvfejezetem írásában, és hanyagoltam a blogot, hogy vasárnap a tündér keresztanyám budai szalonjában ebédeltünk növéremmel meg a kismókával. Finom ebéd, tea, kényelmes dívány, a csipkefüggönyön átszürödö napfény megcsillan a festmények blondel keretén, végtelenül csordogáló beszélgetés megszakítva nagy nevetésekkel: ahogy az ember elképzeli a vasárnap délutánját, ugye. Nehezen is indultunk el, nagynéném pedig, aki nem tudta, mire vállalkozik, úgy döntött, hogy kikísér minket a Keletibe. 

Ezt nagyjából annál a pontnál bánta meg, mikor hátamon TündérLilkóval, kezemben a gurulós börönddel elkezdtem rohanni a megállóban álló HÈV után. Szerintem nem szeret futni. 

Egyébként teljesen idöben, egy órával a vonatindulás elött kiértünk a pályaudvarra, csak sajnos gyorsan kiderült, hogy a nemzetközi pénztárban hatalmas tömeg van, még 65-en vannak elöttem, és hiába van nyitva 3 pénztár a 10-böl, le fogjuk késni a vonatot, ha nem találunk ki valamit gyorsan. Üdv az én (igazi) átlagos napjaimban. Gyorsan összebarátkoztam még pár sorstárssal, egy snowboardos srác is pont Bécsbe ment volna, és volt sorszáma az információhoz, megérdeklödni, mik ilyenkor még a lehetöségeink. Én is mentem vele, hátha rábeszélem a MÀV-ost, hogy esetleg nyissanak egy másik pénztárat (most nyitott egy ki, még hányat akarnak? már behívtuk az éjszakás kollégát is). Aztán körbesétáltam a váróban, és találtam egy kedves párt, akiknek a sorszáma elörébb volt,megengedték, hogy majd odamenjek velük a pénztárhoz (és mert jófej vagyok, megbeszéltem a snowboardos sráccal, hogy két jegyet veszek). Nagynéném közben hüségesen örizte a tömegben a csomagokat meg Lilit (kivéve, mikor a nyomatékosítás kedvéért magammal vittem az információhoz: "Egy órával!!4! hamarabbb  kijövök a kisgyerekkel!!4! és még így is le fogjuk késni a vonatot." Ciccegni kell, meg aggódó arccal megsimogatni a szöszi buksiját a kis árvának, akinek most két órát csöveznie kell a Keletiben!!4!, és éjjel!!4! fog hazaérni. Na jó, ennyire nem nyomtam hardcore-ban, de az üzenet átment). 

Szóval vártunk a kedves pár sorszámára, még volt 13 perc és 10 várakozó (mármint elöttük, mert a mi számunk elött még 30), amikor látom, hogy az információs hölgy erösen gesztikulálva magyaráz nekem valamit az üveg mögül. Odamentem, persze a mikrofon irtó béna (miért is müködne), nagy nehezen kiderült, hogy már mondta a férjemnek, hogy elintézi a VIP-váró pénztárjánál, hogy odamenjünk, mire várunk meg? Ja, mondom, várjon, szólok a férjemnek, és már szaladunk is, viszlát, és kösz a halakat. 

Látjátok? Gyerekkel lehet sem nehéz férjet fogni. 

Átrohantunk a VIP-váróba, megvettük a jegyeket (külön számlán vagyunk, én és a férjem), és még arra is volt idö, hogy ropit vegyek a kisboltban. Nagynéném örizte a cuccokat, a férjem segített Lilit öltöztetni, mert megvárt, hogy segítsen a felszállásban. A vonat már persze tömve volt, alig jutottunk elöre a snowborddal, csomagokkal, kisgyerekkel, fairy godmother meg lentröl rendezte a népet, hogy engedjenek utat (nem is láttam, csak a hangját hallottam, vigyázó szeme követett minket :D) Végül a resztorantban tudtunk csak leülni, fiatalok egy kisgyerekkel, mindig szép látvány, a pincér meg jött, hogy: együtt fizetnek, igaz? A snowboardos fiú már azon elmélkedett, hogy vajon a mozdonyvezetönek is van-e a joga minket összeadni, úgy, mint a hajóskapitányoknak. Bécsig végülis még van három óránk.

Amíg én dolgoztam (Budapesten! osztrák fizetésért! :))))))), a kisrigó csajos napot tartott a (z egyik) nagynénjével meg a (z egyik) nagynagynénjével. Kényeztették kivül-belül, fodrászhoz ment, balettórára ment*, iskolába** ment bemutatóórára (németre, mi másra), gourmet ebédet kapott meg persze palacsintát, nem csodálkozom hát, hogy tegnap a villamoson, mikor a hova megyünk kérdésre azt feleltem, hogy haza, elszontyolodott, és azt mondta, menjünk inkább Budapestre.

Igen tudom, hogy azért ez nem így menne, ha otthonlaknánk, lenne ovi, meg rohanás, meg rövid esték, de azért jó volt tudni, hogy TL ilyen jó kezekben van. Köszi!!

* és **: a kisposzátának két mániája van (ja, az orvososjátékon, meg a születésnap-ünneplésen kívül), hogy balettozni szeretne, meg iskolába járni (mert akkor veszel nekem könyveket, ugye mama?). 

Megint valóra vált egy álmom, Budapesten dolgozom osztrák fizetésért. Szuper, hihetetlen és nagyon élvezem. 

Igaz, csak két napig, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Külöben is, az univerzum most csak leteszteli, hogy tényleg jó-e (tényleg), aztán majd megszervezi ezt hosszabban is. Gondolom.

A buszon hazafelé meg tök zavarba jöttem, mert mellettem egy srác egy füzetbe írogatott, nagy gondolkodásokkal meg-megszakítva leírta, hogy szeretem, amikor nevetsz. A többit nem volt pofám elolvasni (na jó, még olyanok is voltak, hogy szeretem, nézni, ahogy olvasol), még azon is gondolkodtam, hogy elülök onnan, hogy ne zavarjam. Nem tudtam eldönteni, hogy szerelmes levelet vagy verset ír vagy a párterapeuta adta házifeladatnak, hogy írjanak pozítívat egymásról, mindenesetre rettenetesen szenvedett a megfogalmazással, inkább a kalligrafikus betükkel bíbelődött, csak ne kelljen befejezni a mondatot. Mondjuk lehet, hogy engem jobban zavart, mint én őt, rühellem, ha valaki verset ír (semmi gondom, amíg otthon csinálja a négy fal közt), elnézést, ha valakit ezzel megbántottam, de a kritikus kamaszkoromban túl sok szerelmes fiatalemberrel találkoztam, akik mind költők voltak, én meg kényszeredett mosollyal olvashattam a remekműveket. De nem is a formával volt bajom talán, hanem, hogy belenyomták az orromat a saját lelkivilágukba. Egyébként egy fiút ismertem csak, aki kifejezetten és üdítően tehetséges volt, de nem verset írt, hanem prózát, gondoltam is már rá, hogy bemásolom a blogba valamelyik írását, csak meg akartam várni, amíg híres író lesz, és akkor menözni. De persze lehet, hogy azóta nem is ír, nem tudom, mi lett belöle. Lehet, hogy már rég híres író, csak nem követem eléggé a kortárs irodalmat (se). Lehet, bár inkább azt remélem, hogy nem, de lehet, hogy a buszon mellettem ülö fiú is híres író. 

Az ágyban egyébként nem szabad enni-inni, de néha túljár az eszemen. Este, mese meg szopi után összebújunk, a nyakam köré fonja a karját, úgy susog:

- Te elég aranyos vagy, szerintem.

- Köszi.

- Csak akkor vagy mérges, ha kiömlik a tej.

- Öö, hát, igen, akkor mérges vagyok (nem igazán értem, hogy jön ez ide, mert bár régebben viszonylag gyakrabban kiömlött a tej vacsora közben, mert minden mással foglalkozott, csak azzal nem, ami a könyöke alatt volt, de már jóideje nem fordult elö)

A következö tíz percben még háromszor elmondja ezt, mindig ugyanezekkel a szavakkal, nem tudom hová tenni, de tény, hogy igaz.

Aztán kimegyek, jóéjszakát, aludj jól, álmodj szépeket vs ne csukd be az ajtót! Lezuhanyoztam, teszek-veszek, kisvártatva jön a "mama, kérek inni!". Beviszek egy pohár vizet, "de hát én tejet akartam". OK, beviszek egy kis tejet, iszik belöle két kortyot, leteszem az éjjeliszekrényre, puszi-puszi, "takaró!!", "de én még nem adtam neked puszit!" jóéjtaludjjólálmodjszépeket. Teszek-veszek, tíz perc múlva hallom: Anya, bocsánat, kicsit kiömlött a tej.

Vááááá, igen, mérges vagyok, föleg magamra, hogy benthagytam a bögrét, pedig tudhattam volna, szólt elöre.

10 napos késéssel ugyan.

a matricáskönyvet elég kreativen használta fel, a hercegnök ágyába gólyákat ragasztott, és azt mondta: Jumping on the bed gólya. 

A remek indítás után a kevésbé viccesek: még mindig nem alussza át az éjszakát, többek szerint azért, mert velünk alszik, de tévednek, mert aludtunk már külön ágyba is, akkor is felébredt. Mondjuk gyorsan visszaalszik, meg én is (Táltos Bandi nem), de akkor is.

Aztán: nem mennék bele a hiszti kérdéskörébe, továbbra is úgy gondolom, hogy oka van, ha hülyeségeken sír. Ezért engem nem is szokott annyira zavarni, vagy legalábbis nem úgy, mint egy idegesitö zajforrás. Mindenesetre az elmúlt hónap legtöbbet hall(at)ott mondata: Folyik az orrom, és a szemem könnyes!!

Rengeteget szerepjátékozik, és nekünk is pontosan leosztja a szerepeket. Szeretem, de néha összeszorul a szívem, hogy milyen remek játékokat szervezne ö az oviban, ha úgy tudna németül, ahogy magyarul. Nem csodálom, hogy sok benne a feszültség, ha ennyi szervezökészség és fantázia 15 szóba kell, hogy beleférjen.

Az oviból (gondolom) meg hozza haza a sok okosságot, hogy állva kell utazni a metrón, ügyesen kapaszkodva, és irtó büszke, aztán, hogy a mozgólépcsön az a vagány, ha a fél lábad egy lépcsövel feljebb rakod, és azóta nekem is mindig így kell utaznom. 

A legeslegkedvesebb játéka az orvososdi, amiröl eszembe jut az anyukám mesélte történet, hogy én még beszélni sem tudtam, de a bölcsiben lenyomtam a gyerekeket, és megvizsgáltam öket. Aztán mi lett belölem. Na, mindegy. Szóval a kisdoktorral is napi szinten kell orvososdit játszani, ebben vagy ö gyógyít, és én vagyok az anyuka, vagy ö az anyuka, és hívja a doktort, meg vigasztalja, megnyugtatja a babát. A múltkor már az állatkertbe menet is annak örült, hogy ott meggyógyíthatja az állatokat. 

A második nagy kedvenc a gyurma, szerencsére örököltünk egy nagy adaggal, meg van egy jó receptem is. Mindenféle kiegészítöt is örököltünk, ami inkább csak a kreativitás megölésére jó ebben a korben, bár ki tudja, lehet, hogy Lili magától is ilyen lenne. Mert az a mániája, hogy ö ezt nem tudja. Semmit sem tud, rajzolni sem tud, csak vonalakat, és az nem jó. És gyakorolni sem hajlandó, az elsö kudarc után azt mondja, hogy majd ha nagyobb lesz, akkor majd csinálja. És osztogatja a remek ötleteket, hogy én mit csináljak meg neki. Én azért remélem, hogy egyszer belelendül.

Aztán meg nagyon tervezgeti, hogy majd lesz kisbabám, és neki is lesz, illetve már van, illetve én szerezhetnék a családba kettöt, és akkor együtt sétáltatnánk a babákat, meg együtt nyugtatnánk meg öket. 

Húsvétról hazafelé csak egy könyvet pakoltam be a vonatútra (mea culpa), de megoldotta, megbeszéltük, épp milyen könyvnek örülnénk, kicsit izgett-mozgott, és már a kezében is volt a megfelelö példány, amit ünnepélyesen átnyújtott, én kinyitottam, és elmeséltem, meg megnéztük a képeket. Mondjuk nem volt könnyü a tenyeremböl kitalálni a tizedik mesét, de Lili sokat segített. A Jancsi és Juliskát például 6féle verzióban elmondatta velem, "most a vénasszony (sic!) legyen kedves". 

A húsvét meg annyira könnyü volt, jöttek az unokatesók, és alig láttam a kisbékát, vonultak ide-oda, rohangásztak ide-oda, és összehasonlítgatták, kinek a szülöjének vannak jobb játékok az iPadján :D. De nagyon beltéri a kislile, az udvaron már erösen lemaradt a többiektöl. Pedig volt, hogy azért futott köröket este a házban, hogy "izmosodjanak a lábaim". 

Nagyon jókat beszél, csak akkor bonyolódik bele, ha nagyon akar valamit mondani. és csak pár dolgot téveszt, a szivacs az szavics (mire rájöttem!) meg legújabb, hogy a mandula az levendula. 

Néha már lehet töle puszit kapni. De nem ám csak úgy, hanem a kis gödröcskés kezébe fogva az arcom, a szemembe nézve elöször, aztán két oldalra két cuppanósat. Imádom.

Lehet, a hároméves szülinapjára átgondolom a havi beszámolós posztot, mert egyre nehezebben megy, nehezen emlékszem vissza, nem jegyzetelek a hónap során. Majd kitalálom, hogy legyen.

Bár a nagyon szerényen tervezett húvétiszünet-ToDo-listámnak a feléig se jutottam el, azért így is nagyon remek volt az elmúlt hét. Mondjuk egy kicsivel kevesebb szelet jobban elviseltem volna, de utólag már tényleg mindegy. És az a pont például teljesen jól teljesült, hogy én ukulelézem, az unokahúgaim (meg a tesóim) meg énekelnek. A repertoárom egyelöre elég halovány, föleg Republic számokból áll (:D), de majd a nyáresti tábortüzekhez még begyakorlok mást is. És egyébként ukulele rulez, mindenkinek tetszett (azt hiszem), és mindenki pengette, szerencsére nagyon barátságos kis hangja van, simán elment a tizensok ember beszélgetése mellett is, nagynéném ki is találta, hogy nyit egy kávézót, élö uku-zenével, ö fog játszani.

Egyébként a közértben vettem az ukulelét, de elég szép hangja van, és ahhoz mindenképp jó volt, hogy vérszemet kapjak, és a 4x ennyibe kerülö darabokat nézegessem a neten. Régebben is akartam már venni egyébként, meg akartam tanulni játszani rajta így (1:25-töl a tuti):

 Aztán Perger Laci még felhívta a figyelmem erre:

 Szóval ezt nyilván meg kell még tanulnom, rádásul innen csak egy lépés volt, hogy megtudjam, Mabel magyarul tanult. :D Ja, és az ain´t she sweet még így is jó:

Na, szóval van még mit tanulni, szerencsére a net tele oktatóvideókkal, meg mindenféle kedvcsinálóval, idén sem fogok unatkozni.

ez áll a fönököm mai esti levelében:

Please carefully proofread the text for typos etc, 
then I think you are done


Csodás érzés. És még van két nap a határidöig. 
Nem két óra, két nap. Kis lépés az emberiségnek, nagy nekem. 

Leszámítva, hogy ezerszer jobban kellett volna lehetett volna megírni. 
Nyomtatásba lesz. A nevemmel, meg minden. Minden maximalista lélek rémálma :D

Ti hogy dolgozzátok fel, ha kaptok egy (bármilyen, akármilyen ) szuper feladatot, de már a leadás elött tudjátok pontosan, hogy ha most kezdenétek, akkor sokkal jobbra meg tudnátok csinálni**? Sokkal-sokkal jobban?

Engem konkrétan lebénít most ez a tudat.

** és nem opció, hogy újrakezdem, mert 3 hónapja dolgozom rajta, és szerdán van a határidö

Csak egy icipici hó kell

és még egy jóbarát

Mert nélküled nem készül el a hóember

Biz ö is vár ma rád!

Radica nénitöl kaptunk egy ilyen majdnem-mint-az-igazi sílécet, a kiskörte meg persze teljesen bezsongott, hiába mondtuk, hogy sajnos most már nincs hó. Lementünk a parkba, de még mielött csalódás lett volna belöle, kiderült, hogy focikapuként egészen jól funkcionálnak. Úgyhogy fociztunk egyet hármasban, a lemenö nap fényénél. 

Otthon meg azért megtalálta TáltosBandi a megoldást:

Egy kicsit zavar a blogban, ami azért a grafomániám mellett amolyan naplószerü szerepet is betölt(ene), hogy sorra kimaradnak azok a dolgok, amik tényleg történnek velünk. Például a project management kurzusról semmit nem írtam, csak azt, hogy jó. Pedig nem csak jó, hanem nagyon jó volt, illetve a kurzus része elég felejtös (én legalábbis elfelejtettem, bár ha belegondolok, pont a múltkor fedeztem fel a mi (tudományos) projektleírásunkban elemi hibákat, tök büszke voltam rá, hogy valamit jobban tudok, mint a fönököm (de persze nem szóltam neki).

A kurzuson a legjobb a társaság volt, és ezt nem csak én gondolom így, azóta is tartjuk a kapcsolatot, napi szinten csetelünk, találkozgatunk. Mondjuk ök még jobban is, mint én, mert ritkán jutok el a közös partikra, de legalább havonta egyszer együtt ebédelek valamelyikükkel.

Korábban sosem éreztem úgy egy szinte teljesen osztrák társaságban, hogy befogadók, nyitottak, humorosak lettek volna, de itt abszolút, és szuper érzés volt, hogy nem csak kívülálló, hanem minden nyelvi nehézségem ellenére abszolút részese vagyok.

Na, csak hogy a tárgyra térjek, Armando oszlopos tagja a társaságnak. Igaziból puerto ricoi, de gyerekként került Bécsbe, az anyukája az ENSZ-nél dolgozott. Két kisfia van, de nem akarom itt a teljes biográfiát megosztani, a lényeg, hogy Armando az az ember, akire azt mondod, hogy élvezi az életet, és ez engem baromira inspirált arra, hogy én is így tegyek. Mondjuk azt a mennyiségü bulizást, amit ö bevállal, tuti nem bírnám, de ö minden mást is teljes szívvel és odafigyelve és sok-sok humorral csinált. Mikor Gabi, az egyik lány, a csoportból elöször kapott munkát, ö volt az, aki hajnalban felkelt, hogy muffint süssön, és ünnepelhessünk (ettöl kezdve mindenki muffint sütött, aki kapott munkát). Halloweenkor full kosztümben járta a gyerekeivel a szomszédokat (aztán ment másik jelmezben felnött-buliba), és a fia indiános szülinapján törzsfönökként animálta a vendégeket. Megcsinálta a jegesvizes kihívást a nagyobbik fiával, és volt fergeteges Gangnam Style videója mindkét gyerekkel (állítólag akkor csinálták, mikor a felesége nem volt otthon egy hétig). Mivel sokat utazott a munkája miatt, felrakott a youtube-ra videókat, amin esti mesét mesél, és este azt hallgatták a gyerekek. Bécs összes közösségi futóversenyén indult, a dirty runoktól kezdve a business runokig. Na jó, lehet, hogy nem az összesen, de nagyon sokon. És a búcsúbulin, a kurzus utolsó napján ö volt az, aki (bár reggel napszemüvegben jött be, mert kemény volt az éjszaka) sütit sütött, rágcsát hozott, és elöre bekeverte a coquitót. És ki is fejtette, hogy az ilyen alkalmaknak igenis meg kell adni a keretet, mert ettöl lesznek emlékezetesek, hogy nem csak átrohantunk rajtuk. Nem így fogalmazta meg, nem emlékszem pontosan, hogyan, de nagyon tetszett, hogy ezt lehet így, túllihegés nélkül egészen lazán. És persze lehet mondani, hogy ha annyi pénzem lenne, mint neki van, akkor nem nehéz mindenben részt venni, de szerintem az évi 2-3 hét síelés nélkül is meg lehet valami hasonlót valósítani. Mondjuk nem hiszem, hogy valaha futni fogok, de többet ünnepelni és több mindenben résztvenni biztosan, és Armando mintája mégiscsak adott ehhez egy lökést. Jó volt látni, hogy ilyen is van, müködik, menö és rokonszenves. Egyszer nekem is menni fog.

Jesszus, most beugrott, hogy nem tudom, hány éve egyszer lustaságból meg a gátlásaim miatt majdnem nem mentem el a céges wakeboard-partira... Armando valószínüleg egy másodpercet sem gondolkodott volna rajta.

... a laborban,igy egyedül örülhetek csak a napfogyatkozásnak :( itt egyébként tiszta az ég, állítólag a Feröer-szigeteken esik, rossz lehet. :P 

Na, mindegy, a lényeg, hogy figyeljetek, mert eltakarom a napot!

 UPDATE: nyilván jobban sikerült volna, ha veszem a fáradságot, és kimegyek a szabad ég alá, de így se rossz szerintem:

Szokás szerint abszolút nem voltam felkészülve, de szerencsére egy laborban minden van, ami kell: papír, injekcióstü

Ezek a homályos félholdak pedig a kerek lyukak vetülete a falon.

Nnna.

 UPDATE UPDATE::

Végszóra befutott a kollégám, és együtt felmentünk a tetöre. Neki volt megkímélt állapotú szemüvege ´99-böl, úgyhogy megnézhettem direkte is a napot, pont úgy nézett ki, mint 15 éve. Ezt annak írom, aki lemaradt volna.

Mert én meg egész nap arra gondolok, hogy vajon Lilinek megmutatják-e a bölcsiben.

Most nézem csak, hogy bár a nyolcadikon készítettem a képet, a mögöttünk levö monstrum AKH föépület miatt olyan, mintha a földszinten lennénk. Durva. 

 kint tényleg jobb lett

utólag meg annyira kreatív tudok lenni, azt kellett volna a papírba lyuggatni, hogy SUN. vagy NAP

Bónuszkép - bal háttérben a Rathaus tornyai

(a bal alsó sarokban levö ablak mögött meg Anyahajó férje, fel is hívott, hogy mintha engem látna a tetön. Épp ünnepelt a kollégáival, innen is boldog születésnapot neki!)